Piszkavas
A tűz őrzője a gyerekkoromból
A régi házakban voltak olyan tárgyak, amelyek szinte észrevétlenül voltak jelen, mégis nélkülük nem működött a mindennapok rendje. Ilyen volt a piszkavas is. A sparhelt mellett a konyhában, a cserépkályha mellett a szobában mindig ott állt, mintha a tűz csendes őre lenne.
Gyerekkoromban sokszor figyeltem, ahogy a felnőttek egyetlen mozdulattal életet leheltek a majdnem kialudt parázsba. A piszkavas koppant, a parázs sercent, a tűz pedig újra fellobbant. Volt ebben valami varázslat, amit gyerekként nem értettem, csak néztem, ahogy a vasrúd végén megmozdul a tűz.
Nálunk a piszkavasnak volt egy másik szerepe is, néha ezzel fenyegettek meg, ha rosszat csináltam. Nem komolyan, nem ijesztően, inkább csak úgy, ahogy a régi időkben szokás volt. Tudtam, hogy soha nem bántanának vele, de a mozdulat, ahogy a felnőtt kéz felé nyúlt a piszkavasért, elég volt ahhoz, hogy abbahagyjam a csínytevést. Ma már mosolygok rajta, milyen egyszerű eszközök is elégségesek voltak a rendre intéshez.
A piszkavas formája mindig a tűztérhez igazodott, hosszabb vagy rövidebb, kampós vagy egyenes végű, néha külön markolattal, hogy ne égesse meg a kezet, de bárhogy is nézett ki, ugyanazt a célt szolgált, a tűz életben tartását.
