Régi tárgyak…
A SÁMLI

Van egy tárgy, amely valahogy mindig ott volt körülöttem, akárhová is sodort az élet. Nem nagy dologra kell gondolni, és nem is különlegesre, mégis olyan, mintha a családunk csendes tagja lett volna. Ez pedig nem más, mint a sámli.

A mi kis otthonunkban is megvolt a zsámolyoknak a maguk gazdája. Apukámé nagyobb volt, az enyém kisebb, gyerekesebb. Nanáéknál, Polgáron a Toldi utcai házban pedig majdnem hogy „hegyekben” álltak a sámlik, mintha maguktól szaporodtak volna. Néhány a konyhában, a sparhelt mellett, vagy a nagyszobában a kemencénél, mert aki nem fért a sutba, vagy a kávához, az a kisszéken találta meg a helyét, de jutott a tehénólba, ahol a fejések nélkülözhetetlen kellékeként szolgáltak. Na és volt egy külön, amely csak Papóé volt, az ő sámlija, az ő helye, ahová mindig visszatért, ha épp nem sertepertélt valahol a portán.

A sámli akkoriban nem csak egy ülőke volt. Hely, biztonság, szokás. Az embereknek, és a sámedliknek megvolt a maguk kis pontja a háznál, a tornácon, a kemencénél, vagy éppen a konyhában, ahol a meleg mindig körbelengte őket. Nálunk sem volt ez másképp. A ház eladásakor ezek a kis székecskék mentek tovább az új otthonba, mintha csak tudták volna, hogy még dolguk van velünk.

A sámlik egy része öröklődött, másik része elkopott, és ilyenkor valaki mindig pótolta. Nem volt nagy ügy, előkerült egy újabb darab, és már be is illeszkedett a ház rendjébe. A képen látható egyik példány nagyapámtól került apukámhoz, majd onnan a kisebbik fiamhoz, és ma is úgy vigyáz rá, mintha egy darab múltat tartana a kezében.

Az igazi sámlik sokfélék voltak, egyszerűek, díszesebbek, de fából készültek, ki hogyan tudta. Ma már ritkán látni őket a boltokban, pedig egykor minden házban ott voltak, csendben, szerényen, a mindennapok részeként.

Nekem a sámli nem csak egy tárgy. Egy apró emlék, amelyben benne van három generáció mozdulata, hangja, illata. Egy darab gyerekkor, amely valahogy mindig hazatalál.