Én, és a Sajó…
4.rész
Számvetés, és búcsú az áruháztól.
1979.01.18.-án kezdődött, és 1981.05.13.-én ért véget a pályafutásom a Sajó Áruházban.
Összesen 874 napot töltöttem a régi épület falai között (a nyugdíj intézet nyilvántartása szerint) , és nyugodtan kijelenthetem, hogy ez a hely volt életem legnagyobb fordulófontja.
A Sajó nemcsak munkahely volt. Egy világ, amelyben felnőttem, ahol megtanultam, hogyan működik a kereskedelem, az emberek, és talán egy kicsit önmagam is, azonban 1981-ben eljött az a csendes, mégis súlyos pillanat, amikor éreztem: véget ért valami.
A jármű‑alkatrész osztályon dolgoztam, azon a helyen, amelyet soha nem szerettem igazán. Nem az én világom volt. Nem az a fajta tér, ahol az ember otthon érzi magát, ahol a nap végén úgy megy haza, hogy tett valamit, amihez köze van. Hiába kérleltem Vavrik urat, nem tudott olyan pozícióba helyezni, ahol kibontakozhattam volna. Aztán egy napon ő is eltűnt az áruház életéből, mintha egy lapot fordított volna valaki a könyvben.
A lap új oldalán új vezető, Sárosi Pál érkezett Miskolcról, aki határozott léptekkel, világos feladatokkal jött, rendet tenni, forgalmat növelni, új irányt adni a háznak. Vártam néhány hetet, majd bementem hozzá. Elmondtam neki, hogy a híradástechnikai osztályon dolgoznék szívesebben, vagy ha lenne rá mód, a dekoratőrökhöz igazolnék, oda, ahol a kreativitásnak is helye van. Sárosi úr figyelmesen hallgatott, de a válasza csendes volt és egyértelmű, nem tud segíteni. Próbált marasztalni, de a szavai mögött ott volt a valóság, nem tud ígérni semmit, ami valóban változást hozna az életemben.
Akkor értettem meg, hogy változásra van szükségem, igaz ez a felismerés fájdalmasabb volt, mint maga a döntés, de végül új munkahely után néztem. Nem haragból, nem csalódásból, hanem abból a halk, belső bizonyosságból, hogy tovább kell lépnem. Egy szabadabb, kötetlenebb munkahelyre vágytam, amit egykori osztálytársamnak, barátomnak Csirmaz Pistinek köszönhetek.
Így zárult le az áruházi korszak, amely annyi mindent adott, barátságokat, tapasztalatot, történeteket, amelyek ma is velem vannak, és talán a legfontosabbat, megtanított arra, hogy néha nem a hely hagy el minket, mi hagyjuk el a helyet, amikor tovább kell mennünk.
