Én és a SAJÓ…
3.rész
Egy életre szóló kapcsolat kezdete.
Az alkatrészosztályon végzett munkában nem sok szépséget találtam, de amikor rám bízták a kirakatrendezést, az már egészen más világ volt: végre volt benne egy kis játék, egy kis ötletelés, és éreztem, hogy amit kiteszek, annak tényleg van hatása.
Ha épp nem volt vevő vagy más feladat, a pult mögül gyakran a kirakat felé néztem. Ott mindig történt valami: jöttek‑mentek az emberek, a tér állandóan változott, és ebédidőben olyan élet költözött a környékre, mintha hirtelen mindenki egyszerre indult volna útnak.
A NÉVA felé igyekvő iskolások mindig nagy zsivajt csaptak, különösen a lányok, ők aztán igazán fel tudták dobni a hangulatomat.
Egyik alkalommal épp a kirakatot rendeztem, amikor hangos nevetgélésre figyeltem fel. Hátrafordulva négy‑öt lányt láttam, akik kacarászva néztek befelé. Volt köztük valaki, aki különösen felkeltette az érdeklődésemet. Egy pillanatra rám nézett, és ez volt nekem akkor a nap fénypontja. Kissé megszeppentem. Nem tudtam, vajon mi volt rajtam olyan nevetséges, de mielőtt magamhoz tértem volna, a lányok már el is siettek az étterem felé.
Másnap már úgy alakítottam a „semmittevésemet”, hogy a szemem a kirakatra tapadt. Figyelmen kívül hagytam mindent, ami körülöttem történt. A diákok szinte mindig ugyanabban az időben mentek el a bolt előtt hétköznap, és gyakran meg‑megálltak nézelődni. Alig vártam, hogy az előző napi lány társaság megjelenjen. Amikor eljött a pillanat, nem vettem le róluk a szemem. Nagy örömömre ismét köztük volt az a lány, aki előző nap olyan mély benyomást tett rám. Ahogy elhaladt a kirakat előtt, tekintetünk ismét találkozott egy pillanatra, és rögtön elfogott az az érzés, amit úgy hívunk: „meglátni és megszeretni”.
Innentől kezdve mintha kicseréltek volna. Örömmel jöttem dolgozni az alkatrész osztályra, és alig vártam az ebédidőt. Szombatonként viszont nagy ürességet éreztem, mert a bolt előtt a tekintetem egyfolytában a lányt kereste, akinek a NÉVÁBA kellett volna mennie ebédelni, de hiába, nem jött. Mivel másnap vasárnap az üzlet zárva volt, alig vártam a hétfőt, hogy ismét lássam a lányt. A várva várt időben azonban csak a társaság egy része jelent meg, akit pedig a legjobban szerettem volna látni, nem volt közöttük. Már majdnem véget ért az ebédidő, amikor a posta felől, a földhányások irányából a dombtetőn egyszer csak megjelent, s amint megláttam, úgy megdobogtatta a szívemet, hogy az majd kiugrott a helyéről. Mind addig soha senki nem okozott ilyen érzést, de ennek a lánynak volt egy olyan kisugárzása, amit leírni lehetetlen, és ez volt az a lebilincselő pillanat, amikor azt éreztem, ez az a lány, aki kell nekem, akivel el tudnám képzelni az életem, pedig akkor még semmit nem tudtam róla.
Ezek után természetesen kerestem a módját, hogyan kerülhetnék közelebb hozzá, ami nem volt egyszerű, de Brieger Sanyi talált valakit, aki ismerte (sajnos a neve nem jut eszembe a lánynak, de amint megvan pótolom), és akit be is hozott az üzletbe, hogy egyeztessek vele. Izgatottan vártuk, hogy a lányok elvonuljanak a kirakat előtt, és a megfelelő pillanatban óvatosan rámutattam a kiválasztottra. Ő rögtön tudta, kiről van szó, és azt is, hogy merre lakik, majd megbeszéltük, hogy bemutat neki.
1979. augusztus 13.-án jött el a nagy nap, és a megbeszélt időben elvitt a Kilián közbe, ahol a lány lakott, felment hozzájuk, és megkérte, hogy beszéljen velem. Meglepetésemre nem utasította vissza a megkeresést, és a ház melleti játszótéren, a ping-pong asztalnál történt a nagy találkozás. A kölcsönös bemutatkozás után kicsit zavartan, de minden bizonnyal jót beszélgettünk, mivel a másnapi találkozóra nem mondott nemet.
Ami pedig ezután történt, az már maga a történelem.
