Én, és a Sajó…
5.rész
Az utolsó dobás.
1981.05.13.-én ért véget a pályafutásom a Sajó Áruház dolgozójaként, de ez korán sem jelenttette azt, hogy nem kísértem figyelemmel az áruház sorsát. Az ott eltöltött 874 nap bőven hagyott érzelmi kötődést, hiszen megannyi személyes élmény kötött hozzá. A ’90-es évek végén, több mint egy évtized után, amikor elérte a privatizáció a Sajót, elindult egy visszafordíthatatlan folyamat, ami meglátásom szerint nem mindenhol vezetett jó irányba.
A Multimix Kft. működését ellehetetlenítették, majd amikor a BIK eladta az áruházat egy debreceni cégnek, végérvényesen megváltozott minden. Először csak némileg, majd egyre jobban szétszabdalták, és különböző vállalkozásoknak adott lehetőséget, az áruház eladó tere, ami már egyáltalán nem azt a célt szolgálta, mint amire kitalálták eredetileg. Egyáltalán nem tettszett amit láttam, és tapasztaltam, és egyszer csak elém jött egy lehetőség. Mivel a debreceni cégnek már terhet jelentett az áruház fenntartása, ezért meghirdette az épület rá eső felét eladásra. Ekkor született meg bennem egy gondolat: mi lenne, ha megpróbálnám megmenteni az áruházat? Mivel abban az időben már nyugat Európa nagy részét bejártam, láttam hogy működnek a nagyáruházak, és eltudtam képzelni, hogy Leninvárosban,…. bocs, akkor már Tiszaújvárosban is létre lehetne hozni egy korszerű, többfunkciós kereskedelmi központot, (ezt ma Plázáknak nevezik), egy olyan helyet, amely méltó folytatása lenne a Sajó Áruház fénykorának.
Megkerestem az érintetteket. A debreceni cég nyitott volt az eladásra, csak éppen az ár volt olyan vastag, hogy az én pénztárcámnak esélye sem volt a megvételre. Nem vagyok, és ma sem vagyok egyedül azzal az érzéssel, hogy soha nem volt annyi pénzem, hogy azt csináljak vele, amit szeretnék, ezért nyakamba vettem a lábam és elkezdtem kopogtatni a bankoknál, de komolytalannak tartották az elképzelést, így nem volt mit tenni más megoldást kellett találnom. Megkerestem a város egyik legtehetősebb vállalkozóját, és elmondtam neki elképzelésemet, ami nagyon tettszett neki, és hitt benne. Felvázoltam neki a részletes tervet, a megtérülést, a lehetőségeket, majd megállapodtunk, hogy közös vállalkozást alapítunk, és együtt üzemeltetjük majd az áruházat.
Minden jól indult. Megállapodtunk a debreceni céggel, elkezdtük az egyeztetést az áruházban működő kereskedőkkel. Úgy tűnt, minden sínre kerül.
Aztán egy nap jött a telefon: „Van egy kis bökkenő… a BRKV-nak elővásárlási joga van.”
Azonnal kocsiba ültünk, és mentünk Debrecenbe. Ott született meg az ötlet: ha veszünk 1%-ot a debreceni cégből, akkor már tulajdonosi partnerként minket illetne az elővásárlási jog. Én azonnal rábólintottam, de a társam egy nap gondolkodási időt kért. Hazafelé úton csak erről beszéltünk. Én egész éjjel nem aludtam. Alig vártam, hogy reggel legyen, és indulhassak hozzá.
Amikor eljött a pillanat, kocsiba ültem, és elmentem a lakására, csengettem, majd ajtót nyitott, de már akkor láttam a szemében, hogy valami baj van. Leültetett, és elmondta: nem vállalja. Az 1%-os bevásárlás teljesen elbizonytalanította, és közölte, hogy nem akar ekkora kockázatot bevállalni. Nem vág bele. Ott, abban a pillanatban valami összetört bennem. Nemcsak magam miatt. Úgy éreztem, hogy ezzel a város is elveszít valamit, ami jó lehetett volna.
Megint elkezdtem próbálkozni bankoknál, magánszemélyeknél, mindenhol, ahol csak lehetett, de végül fel kellett adnom.
Közöltem a debreceni céggel, hogy magamra maradtam, s mivel nem tudtam más segítséget bevonni a megvásárláshoz, elállok a fenntartott lehetőségtől.
A történet pikantériája, hogy a BRKV-ban végül egy miskolci cég 1% megvásárlásával szerzett tulajdonjogot, és övék lett a műszaki részleg. Ők működtették tovább az áruházat, de az elképzeléseik nem váltották be a reményeket. A ház sorsa tovább romlott, majd újra, és újra gazdát cserélt, az én álmom pedig szerte foszlott és csak álom maradt.
Ma amikor arra járok, még mindig elgondolkodom:
– mi lett volna ha akkor másképp dönt a társam?
– mi lett volna, ha sikerül?
– mi lett volna, ha a Sajó Áruház újra a városé lehetett volna?
…csak más formában…
