A város vállalkozói.
Volt egyszer egy vállalkozó…
Gyuricskó Lászlóné
Gyuricskó Éva( Bogya) visszaemlékezése édesanyjára
Anyu története.
Édesanyám, Gyuricskó Lászlóné, lánykori nevén Sepsi Éva, 1949-ben született Mezőcsáton. Három testvérével és a szüleivel együtt egy olyan nyugodt, szeretettel teli családban nőtt fel, ahol a biztonság, a rend és az összetartás természetes volt. A gyerekkora csendes, békés, meleg légkörben tel, olyan alapokkal, amelyek egész életén végigkísérték.
Fiatal lányként Miskolcon járt kertészeti iskolába. Bár soha nem dolgozott a szakmájában, a természet és a virágok szeretete végig ott maradt benne, mint egy csendes, belső hivatás. Később, amikor lehetősége nyílt rá, ez a szeretet újra kivirágzott.
Anyu életében volt egy olyan fejezet, amelyről kevesen tudtak. Nagyon fiatalon férjhez ment, de a sors kegyetlenül közbeszólt: első férje 26 évesen meghalt, egy részeg sofőr ütötte el. Anyu ekkor még maga is fiatal volt, és olyan veszteséget kellett elhordoznia, amely egy életre nyomot hagy az emberben. Mégis tovább tudott lépni, csendes erővel, méltósággal, ahogyan csak ő tudott.
És itt jön a történet egyik legszebb, szinte filmbe illő fordulata: apukám, Gyuricskó László, anyu osztálytársa volt Mezőcsáton, az általános iskolában. Gyerekként még csak egymás mellett ültek a padban, vagy ugyanazon az udvaron játszottak, nem sejtve, hogy egyszer majd közös életet építenek. Az élet néha hosszú kerülőutakon vezeti össze az embereket, de végül mégis egymás mellé sodorja őket. 1973-ban összeházasodtak. Ők ketten olyan párost alkottak, akik valóban kiegészítették egymást. Apukám mellett anyu újra megtalálta a boldogságot, a biztonságot, a társaságot, amelyben otthon érezte magát.
A TIFO anyagmozgatásán dolgozott irodistaként, később könyvelőként, majd 1979-től a Sport–Játék–Ajándék üzletben folytatta. 1975-ben megszületett az öcsém, Péter, és ettől kezdve minden megváltozott: a család lett az élete középpontja. Később az Éva butikban dolgozott, de bárhová is került, a munkája soha nem volt fontosabb annál, amit otthon teremtett.
Anyu híresen jó háziasszony volt. Nem csak főzött, vendégül látott, szeretettel, örömmel, fáradhatatlanul. A rokonok, barátok mindig jóllakottan, jókedvűen távoztak tőlünk. A húslevese legendás volt, „világbajnok”, ahogy sokan mondták. Az illata ma is ott él bennünk, és talán mindig is ott marad.
1981-ben megvették a Sajószögedi tóparti nyaralót. Itt végre kiélhette mindazt, amit a kertészet iránt érzett, virágok, növények, ápolt kis ágyások, ez volt az ő birodalma. Később Badacsonyban is lett egy nyaralójuk, amit szintén nagyon szeretett. Bárhol is voltunk, az ajtónk mindig nyitva állt. A baráti társaságuk nagy volt, hangos, vidám, és anyu mindenkit szeretettel fogadott.
Amikor Budapestre költöztünk, akkor is aktívan részt vett a vállalkozásokban, apukámat mindenben támogatta. Ő nem egy cégnél futott be nagy karriert, ő a családunkban futotta be azt. Ő volt a biztos pont, az otthon melege, a háttér, amely nélkül semmi sem működött volna. Az unokáit és a kis dédunokáját kimondhatatlanul szerette. Élete utolsó szakaszában ők adták neki a legtöbb erőt, amikor már beteg volt. Minden mosolyuk, minden ölelésük újabb napra adott neki kitartást.
2026. január 11-én végleg megpihent, de amit tőle kaptunk szeretetet, gondoskodást, humorát, fáradhatatlan erejét, azt mindannyian visszük tovább. Ez az ő öröksége. És amíg mi őrizzük, addig ő is velünk marad.
