Én és az Iskola…
Szeptember 1.
Ez a nap azt hiszem mindannyiunk számára felejthetetlen nap, amit persze mindenki másképpen élt meg. Nekem 60 évvel ezelőtt jött el ez a pillanat. Ahogy visszagondolok, már az iskola kezdés előtti hetekben, napokban „iskolalázban” égtem. Kérdezősködés János barátomtól, aki egy évvel ezelőtt már átélte ezt a helyzetet. Ahogy közeledett a várva várt nap, egyre csak sűrűsödtek az események. Füzet és írószervásárlás, sorban állás Anyukámmal a tankönyvekért, hazavitel után pedig lapról lapra átnézegetve, ezernyi kérdés szüleimnek, hogy ez mi, az mi, amire a válasz legtöbb esteben az volt, hogy ... holnaptól mind ezekre fogsz választ kapni, mi pedig itthon segítünk neked. Az elalvás nem ment könnyen, csak a holnapra tudtam gondolni. Nem is tudom aludtam-e, vagy csak valahogy átkavarodtam a holnapba, az biztos, hogy nem kellett ébreszteni, nem úgy mint később. Kipattantam az ágyból reggeli, tisztálkodás, öltözködés, és startra készen vártam a vezényszót, ... indulhatunk. Míg az iskolához értünk végig fogtam Anyukám kezét, hátamon a táskával, benne a tudástárral.
Itt Én vagyok Én, óvoda után, iskola előtt. Képforrás: Bálint János
Az iskola előtt már nagy volt a tülekedés, ismerősök mindenfelől, akikkel az óvodában együtt voltam, és azokkal, akik már egy, vagy két éve átélték ezt a pillanatot. Az iskola egyébként nem volt messze tőlünk, a szemben levő utca végében, kb. 200 méterre. Zsidó iskola néven ismerte mindenki, mert régen az Izraelita felekezet gyerekei tanultak itt, még a 2. világháború előtt. A bejárati ajtó, és persze az épület is óriásinak tűnt. Néhány lépcső felfele, majd ki az udvarra, ahol a gyerekzsivajtól saját hangomat sem hallotta.
A Polgári Zsidó iskola, ahol az alsó tagozat első néhány évében jártam. Képforrás: Bálint János
Egy kedves hölgy anyukámat útba igazította, …. oda menjetek Icukám, és csatlakoztunk a már előttünk jövőkhöz. Egyszer csak megszólalt valami harangszó szerű, de nem a templomé, hanem egy kisebb, de annál élesebb. A hölgy aki az imént útba igazított minket, az anyukákat a „falhoz” állította, mi „újoncok” pedig megszeppenve vártuk, hogy mi fog történni. A „harangszóra” persze mindenki lecsendesedett, …Figyelem!… Figyelem!…, egy másik néni pedig arra kért mindenkit, hogy legyünk csendben, és elkezdte mondanivalóját, amiből nem sok mindent értettem, de fontosnak tűnt, mert Anyu nagy figyelemmel hallgatta, majd a végén egy szűkebb tanácskozás a fiatal hölgy és a szülők között. Ezután Anyu odafordult hozzám, ….most elkell mennem, mert a tantermekbe már a csoportoddal kell menni, de mire vége az óráknak kinn leszek az iskola előtt, egy puszit is nyomott a homlokomra, s még odasúgta, … legyél, ügyes, és figyelmes. A szám egy kissé elgörbült, de azért vissza tudtam fordítani a sírásomat, nehogy a többiek kinevessenek, majd a kedves hölgy beinvitált minket az egyik tanterembe, ahol leültetett bennünket a padba, és bemutatkozott, Csiszár Dezsőné vagyok, de hívjatok, csak Marika néninek.
Az első tanár néni, Csiszár Dezsőné-Szabó Mária, de nekünk csak Marika néni. Képforrás: Csiszár Marika Képszerkesztés: Bálint János
A tanító néni tartott egy névsorolvasást, utána nagyon sok mindenről beszélt, amire már nem emlékszem, de minden bizonnyal így utólag visszagondolva, az elkövetkezendő napok napirendjét, és egyéb iskolai dolgokat, amit az a „harangszó” szakított meg ismét, amit már hallottam az udvaron nemsokkal ezelőtt. Mint utólag kiderült, az általam „harangszónak” vélt dolgot csengetésnek hívták, ami azt jelzi, hogy mikor kezdődik a tanóra, és mikor van vége. Ugyan ez a folyamat egy párszor még megismétlődött, „harangszó”, bocs csengetés, ki az udvarra szaladgálás, beszélgetés, ismerkedés, csengetés, bevonulás, feszült figyelem a padokban, és az utolsó csengetés után már nem az hangzott el, hogy ki az udvarra, hanem az, hogy most mindenki belepakol a táskájába, felveszi azt a hátára, és kimegyünk az iskola elé, ahol már a szüleitek várnak benneteket. Egy kis forgalmi dugó, tülekedés a folyosón a külső bejárati ajtó felé, és amikor átvergődtem a tömegen, megláttam Anyut, és Aput., boldogan rohantam feléjük, hazafelé pedig jött a megszámlálhatatlan kérdés-felelek.
1966.szeptember 1. csütörtök.
Én vagyok, Én az iskolapadban 1966.szeptember 1.-én. Képforrás: Bálint János
