Éles Mihály írása.
“Jegenye – fényben”
Gulyás István emlékezete
A Trianon okozta trauma után, a megcsonkított nemzet lelkét, testét egyaránt újra kellett éleszteni. A hóhérok levágták végtagjait ám a “szíve”, “agya” élt és működött. S mint a magyar történelemben annyiszor jött egy küldetéses ember – gróf Klebelsberg Kunó – akinek helyén volt a szíve, megőrizte higgadtságát, tiszta fejjel, nagy lélekkel látott a teremtő munkához. Máig ható reformokat vezetett be a közoktatásban az óvodáktól az egyetemekig. Létrehozta a tanyai iskolák hálózatát, ötezer népiskola építésével, lehetőséget teremtve az addig elzárt tanyavilág bekapcsolásának az ország kulturális vérkeringésébe mintegy megfrissítve azt. Nem volt ez ideális helyzet, csak a sürgető szükség diktálta megoldás, s nemcsak a lehangoló méretű analfabétizmus felszámolását, de a tehetséges tanyai parasztgyerekek kiáramlását is szolgálta. – “Rettenetes volna lekésni arról a gyorsvonatról mellyen Európa nemzetei robognak előre, egy ma még beláthatatlan fejlődés hihetetlen távolsága felé.” – fejtette ki egy országgyűlési felszólalásában. ” A magyar anya, aki világra hozza az újszülöttet, és a magyar tudós, aki kutat és tanít, ugyanazt a célt szolgálja, Magyarország feltámadását.” Tömör összefoglalása, lényege ez a Trianon utáni kegyetlen valóságnak. Megépültek tehát az iskolák téglából erős kötőanyaggal, voltak gyermekek is szépen, csak tanítókkal kellett ellátni azokat. Erős fénnyel világító “lámpásokra” volt tehát szükség, hogy le ne térjenek a kijelölt útról, olyan tanítókra, amilyenekről Gárdonyi Géza is ír a huszadik század küszöbén: – “A tanító olyan lámpás mely minél inkább világít másoknak, annál inkább fogyasztja önmagát.” S valóban a tanítók (a nemzet napszámosai) olykor kiszolgáltatottan, önemésztő módon tették amit tenniük kellett. Váci Mihály a Sorkoszt című verse elé a következőket írja: ”Régebben szokásban volt, hogy a kezdő tanyai tanító – javadalma részeként – naponta más családoknál ebédelt és vacsorált. Tizenöt éve én is “sorkosztra” jártam egy nyírségi iskola tanyavilágában.” (E sorok írója is egy nyírségi tanyai iskolában ismerkedett a betűvetéssel s emlékszik, hogy ott akkor két sorkosztos volt, az egyik a tanító a másik pedig a disznópásztor azaz a kondás). De tették a dolgukat elhivatottságból, küldetéstudattal – nem számolva a körülményekkel. Ez tűnik ki éppen Váci Mihály Jegenye – fényben című verséből is “…a homokba szúrt nyárfa: – a tanitó,/ki fénybe tör, ragyogó hit a lombja,/irány azoknak, jel és biztató,/kik jönnek barázdákban botladozva.”
Az emlékezet szerint ilyen iránytű, ilyen igazodási pont volt Gulyás István is Tiszaszederkényben. Ő még a klasszikus értelemben vett néptanító volt, aki rátermett sokoldalúságával (jól zongorázott, tangóharmonikázott, korcsolyázott, motorkerékpározott, méhészkedett, asztalosműhelyében fúrt – faragott) úgyszólván mindenre meg tudta tanítani a rábízottakat. Minden bizonnyal a szülői házból magával hozott, ember- föld- és természetszeretete segítette abban, hogy igazi kovásza, élesztője, vagy mondjuk úgy ébresztője lehetett Tiszaszederkény életének, az ötvenes évek elején. Jó közösségszervező, igazi népművelő volt, aki fölpezsdítette a falu szunnyadó kulturális életét is. Mozitermet alakíttatott ki az akkori közösségi házban, megszervezte a filmvetítéseket, maga szállította motorkerékpárjával a mozifilmeket a szomszédos községekből. Ő hozta létre az iskolai és felnőtt színjátszó kört. A tankertben kertészkedésre és a növénytermesztés fortélyaira oktatta a lányokat és fiúkat. A lányokkal külön (a felesége segítségével) megismertette a háztartási teendőket az életre nevelés jegyében. Szemléltető oktatást tartott a méhekről, a méhészetről saját méhesében.
Néptanítói hagyomány és “feladat”, hogy jó szemmel választottak ki továbbtanulásra szegény, de tehetséges gyerekeket, majd győzködték a szülőket egyik oldalon, a másik oldalon pedig mecénásokat kerestek nekik. Ezt a hagyományt éltette tovább Gulyás István a megváltozott értékrendű világban is (a tanuláshoz mindenkinek joga van), mert győzködnie kellett a szülők nagy többségét. Megnyerő egyéniségének, meggyőző erejű szavainak tudható be, hogy sokan tanultak tovább különböző közép- és szakiskolákban. Hát ilyen volt Gulyás István néptanító! S az emlékező tanítványok közös emlékképe róla: egyenes tartás, szelíd, kedves, biztató mosoly. Ezek voltak az ő “fegyelmező” eszközei a tanórákon is. De gondja volt a felnőttekre is. A színjátszó körön kívül, a téli estékre Szabad Föld esték címmel előadássorozatot szervezett. Sok felnőttet győzött meg, beszélt rá a 7-8. osztály elvégzésére.
Sok mindenről eshetne még szó Gulyás István életútjának e szakaszáról. Ám e rovat sajátossága miatt nem hozható fel minden mozzanat – de a szándék sem ez. A szándék a gondolatébresztés. Számon tartunk-e, megbecsülünk-e mindent ami egykor előrevitt?! Félek – sötétülő. amerikanizálódó világunkban elvesztik jelentésüket, jelentőségüket a szavak. Az önzetlenség, az őszinteség, a segítőkészség, már-már kiveszőben lévő fogalmakká váltak. Olyan világ körvonalazódik, amelyben már nem értik a Gulyás Istvánokat… No, de félre a kishitűséggel! Higgyük, hogy Magyarország újra feltámad, ha lesznek tanítók, s lesznek szülőanyák! S addig? – addig pedig kövessük a még pislákoló “Lámpásokat”, s tekintetünkkel keressük a “Jegenyét”! “…mert /hozzá a por szürke leple nem ér fel,/sem csalán s a gaz tövise./csak a vihar töri, s villámmal a fény.”
Éles Mihály
Gondolat – Tiszaújvárosi Szemle, 2009. december
