Én és a SAJÓ…
2.rész
Áruházi évek
Az alkatrész‑osztályon végzett munka nem volt megerőltető, de egyáltalán nem az én kedvemre való feladat volt. Sajnos ezt néha a vevők is érezhették, ezért utólag, több mint 40 év távlatából is elnézést kérek, ha valakihez nem úgy vagy nem olyan hangnemben szóltam, ahogyan kellett volna.
A vevők kiszolgálása mellett, amikor már kellőképpen belejöttem, az áru rendelése is a feladataim közé tartozott. A raktárban való pakolás, a beérkező áruk átvétele, a polcok feltöltése mind-mind hozzátartoztak a napjaimhoz. A Sajóban soha nem volt két egyforma nap, hol a csavarok és tömítések fogytak el, hol a gyertyák, hol a biciklikhez kellett láncot, sárvédőt vagy dinamót keresni.
Amikor a híradástechnikai részlegre új áru érekezett, Szederkényi Zoli mindig szólt, hogy „gyere már János, segíts kipakolni!”, nem kellett kétszer szólni, még a mondat végére se ért, én már ott voltam, majd együtt bontottuk ki a kor hiánycikknek számító termékeit, rádiókat, magnókat, hangfalakat…stb. Volt valami ünnepi hangulata annak, amikor egy-egy AKAI, JVC, vagy SONY készülék először került ki a dobozból. A friss műanyag illata, a fólia sercegése, a gombok finom kattintása, ezek voltak a napjaim apró örömei. A leltározás viszont egyáltalán nem tartozott a kedvenc feladatok közé, az ezernyi aprócikk, csavar, alátét,…. darabonkénti megszámolása, vagy a vezetékek lemérése.
Leltár az egykori Vásárcarnoknál. Képforrás: Sávolyi György
Az már csak hab a tortán volt, amikor Erdélyi Gyurival Babettára pattantunk, és az egykori Vásárcsarnoknál kellett leltárba venni a különböző szerelvényeket, a dróthálókat kitekerni, majd egy mérőrúddal lemérni, de már azt is tudtam, mit fog mondani morgolódásomra: „majd belejössz”. Mind ezektől függetlenül alapjában véve jól éreztem magam az áruházban. Ha éppen nem volt vevő, vagy külön feladat, akkor csináltam magamnak. A legjobb az volt, amikor lehetőséget kaptam az üzlet kirakatának berendezésére, hiszen ez volt az a munka, amit igazán szerettem. Eleinte a vállalati kolléga irányítása alatt csinálhattam, később azonban már teljes egészében rám bízták a kirakatot. A dekoráció, a megalkotott kompozíció, a fények, a tárgyak elrendezése, ez volt az a világ, ahol végre azt éreztem, hogy a helyemen vagyok.
A kirakat előtt állva gyakran elkapott egy különös érzés. A hatalmas üvegfelület miatt az emberek szinte úgy tűntek, mintha benn sétálnának az áruházban. Láttam a város mindennapjait, a siető embereket, a gyerekeket, akik az orrukat az üveghez nyomták, és persze a NÉVA étterembe igyekvő csinos lányokat is, akik között volt valaki, aki különösen felkeltette az érdeklődésemet.
Folytatás holnap…
