ÉN, és a SAJÓ…
1.rész
Személyes kötődés.
Amikor akaratlanul véget ért a „profi” sportolói pályafutásom, „jutalomként” visszahelyeztek a TVK‑Garázsba, hogy szokjam a munkát. Szerettem volna a gyár dekoratőrei, grafikusai között elhelyezkedni, mert aránylag jól rajzoltam, és a kézügyességem sem volt utolsó. Hitegettek is egy darabig, de végül a szakmámra hivatkozva a szerelőműhelyben kötöttem ki. Mindenki tudta, hogy csak papíron voltam autó‑motor szerelő, de ez senkit nem érdekelt. A válasz mindig ugyanaz volt: „majd belejössz”.
Nem sokáig bírtam ezt az állapotot, ezért munkát kezdtem keresni. A kereskedelem mindig is érdekelt, így jelentkeztem a Sajó Áruházba bolti eladónak. Azt ígérték, hogy idővel átkerülhetek a grafikus‑kirakatrendezői csapatba, ami számomra óriási vonzerő volt.
Vavrek János, az akkori igazgató nagyon örült, hogy a nemrég megüresedett autó‑motor alkatrész osztályra talált valakit, aki „szakmailag” betölti a pozíciót. Hiába mondtam neki, hogy ehhez nem értek, és szívesebben lennék a híradástechnikai részen, hiszen akkoriban már szépen ívelt felfelé a lemezlovas (Disc Jockey) pályám, ő is csak annyit mondott: „majd belejössz” az alkatrész‑eladásba is, most viszont ott van rám szükség. A kirakatrendezői tovább képzés reményében elfogadtam a kihívást, és 1979 januárjában a Sajó Áruház autó‑motor osztályának egyik eladója lettem.
Azért csak „az egyik”, mert Varga Károlyné, Ili ideiglenesen átvette az eltávozott Reményi Pisti helyét. Nagyon örült nekem, mert nem szerette ezt a beosztást, és csak átmenetileg vállalta, amíg nem találnak megfelelő embert. Eredetileg a háztartási‑csilláros részen dolgozott, és OTP‑ügyintézéseket is végzett. Ő is csak annyit mondott: „ne szomorkodj Jánoska, majd belejössz”.
Ili rendkívül csinos, szép nő volt, fekete haját és sötétbarna szemeit ma is magam előtt látom. A szimpátia kölcsönös volt, inkább testvér‑nővér–öcs kapcsolat alakult ki közöttünk. Rengeteg jó tanáccsal látott el, és sokat segített abban, hogy a nulláról indulva meglepően gyorsan belejöjjek az autó‑ és motoralkatrészek világába.
Azt hittem, ennyi lesz a feladatom. Tévedtem.
Erdélyi Gyuri, az egyik helyettes, szintén nagyon örült, hogy „szakmailag hozzáértő” kolléga érkezett a műszaki sztályra. Villámcsapásként ért, amikor közölte, rám bízza az áruházba érkező kerékpárok és motorok összeszerelését. Ezek a járművek gyakran fadobozban, lezsírozva érkeztek, és bizonyos részeiket helyére kellett tenni, vagy teljesen össze kellett rakni őket. „Nem repdestem az örömtől”, főleg amikor kiderült, hogy a beindítás és kipróbálás is az én feladatom lesz. Hiába mondtam, hogy ilyet még soha nem csináltam, és a szakmunkásvizsgán sem tudom, hogyan indítottam be a szétszerelt motort, ő is csak annyit mondott: „majd belejössz”.
Nem volt mit tenni. A kirakatrendezői állás reménye lebegett előttem, és ez vitt tovább. A betanulás végül gyorsan ment, de tény, sem az alkatrész‑osztály, sem a jármű‑átadás nem állt közel a szívemhez.
