A csizmalehúzó.
Egy különös fatárgy mindig ott állt a küszöb mellett nagyapámák házánál, mintha ő lenne a ház csendes portása. Nem beszélt, nem mozdult, mégis tudta a dolgát, napközben, napvégén mindig türelmesen várta, hogy valaki hazatérjen a sárból, a hóból, a mezőről vagy a gyárból, és rábízza a nap fáradtságát.
Gyerekként sokszor néztem, ahogy nagyapám a csizmáját a csizmalehúzóba akasztja. A mozdulat egyszerre volt szertartás és megkönnyebbülés. A csizma recsent egyet, nagyapám felsóhajtott, a csizmalehúzó pedig némán tűrte a terhelést, mintha csak erre született volna. Valójában erre is született.
A tárgy egyszerű volt,egy darab fa, két bevágás, némi kopottság, amit az évek tettek rá, de nekem gyerekként ez volt a „varázsgép”, amelyik képes volt legyőzni a makacs csizmát, amit én hiába rángattam. Sokszor próbáltam utánozni nagyapám mozdulatát, kisebb nagyobb sikerrel.
Aztán egyszer csak eltűnt. A modern cipők, a könnyű bakancsok, a műanyag talpak világában már nem volt rá szükség, de amikor néha előkerül egy régi pajtából vagy padlásról, a poros fa illata visszahozza azt a világot, ahol a tárgyaknak lelke volt, és ahol egy csizmalehúzó is tudott mesélni.
