A bőrcsizma.
Egy eltűnt világ mindennapi tárgya, amely gyerekkorom része volt

Gyerekkoromban, a ’60-as évek elején találkoztam először a bőrcsizmával Polgáron, nagyszüleim Toldi utcai házánál. Ez volt az a világ, amelyben a csizma több volt, mint egyszerű lábbeli. A régi parasztházakban a csizma nem tárgy volt, hanem társ. Jól emlékszem, hogy a sarokban mindig ott állt két csizma, egymás mellett, mégis két külön világként, az egyik a mindennapi, a másik az ünneplő. A paraszti élet elengedhetetlen tartozékai voltak.

A mindennapi csizma, a munka csendes tanúja
A mindennapi csizma olyan volt, mint egy öreg, hűséges kutya. Nem panaszkodott, nem kérdezett, csak ment a gazdájával: a sárba, a trágyadombra, a mezőre, a kertbe, a padlásra, a pincébe. A bőre repedezett, a sarka kopott, a szára megpuhult, de tartotta magát. Sokszor ezek a lábbelik többet láttak a világból, mint gondolnánk, hiszen gyakran örökségként maradtak a családban. Egy csizma akát több nemzedékeket is kiszolgált. A bőr megkeményedett, aztán meglágyult, majd újra megkeményedett, ahogy az élet is.

Az ünneplő csizma, a rang és a tisztesség jelképe
Az ünneplő csizma egészen más volt. Fényesre kenve, gondosan eltéve, sokszor ronggyal betekerve várta a vasárnapot, a vásárt, a lakodalmat. A templom előtt még egy utolsó simítást is kapott, mintha azt mondaná: „Most megadjuk a módját.”
Amikor Papóék ünnepi díszbe öltöztek, a csizma került fel utoljára. A lábukat gondosan kapcába tekerték, majd belebújtak a gyönyörűen fénylő, fekete bőrcsizmába. Volt valami különleges tartása és méltósága ennek a viseletnek, ami már önmagában is megadta az ünnep hangulatát. Gyerekként mindig csodáltam.

A csizma életútja, az átmenet
Mint már említettem, a legtöbb háznál két bőrcsizma volt használatban. Amikor az ünneplő csizma már nem volt elég fényes, elég új, elég „ünneplő”, akkor szépen lassan átkerült a másik oldalra. A lefokozásból nem volt sértődés. A csizma tudta a dolgát: előbb a templom kövén kopogott, aztán a baromfiudvaron csattogott.
Ez az átmenet volt a paraszti élet egyik legtermészetesebb része. A tárgyaknak életük volt, és ez az élet nem a kidobással, hanem az átalakulással ért véget.

A csizma mint nélkülözhetetlen kellék
A paraszti világban a csizma nem luxus volt, hanem szükséglet. Megvédte a lábat a hidegtől, a sártól, a víztől, a munkától, és közben valahogy a gazdája részévé vált. A járásából, a kopásából, a hajlásából meg lehetett mondani, kié. A csizma nem csak egy tárgy volt, hanem egy történet: egy emberé, egy családé, a munka és a mindennapok története.
A csizma, a kapca és a csizmahúzó együtt egy olyan világ mindennapi kellékei voltak, amely ma már eltűnt. Mégis, amikor felidézem őket, nem csak tárgyak jutnak eszembe, hanem egy életforma, amelyben minden mozdulatnak megvolt a maga rendje, és minden eszköznek a maga története.