LÓFU
Amikor a ló tartotta mozgásban az országot
Az 1950-es évek Magyarországa még félig a múlt, félig a jövő felé fordult. A háború után alig maradt működőképes teherautó, a gépesítés pedig csak lassan indult újra. Ebben az átmeneti időszakban a lóvontatású fuvarozás, a LÓFU nem csupán egy régi mesterség maradéka volt, hanem az ország működésének egyik alapja. Aki akkoriban élt, jól emlékszik a hajnalban induló szekerekre, a patkók koppanására a köves úton, és a lovak türelmes, fáradhatatlan munkájára.
A mindennapok nélkülözhetetlen szereplői
A lófuvarosok ott voltak mindenhol, ahol mozgatni kellett valamit. A városokban ők vitték az építkezésekhez a téglát, a meszet, a homokot. Vidéken ők szállították a terményt a malomba, a piacra vagy a begyűjtőhelyre. A vasútnál pedig nélkülözhetetlenek voltak, a vagonokból a szenet a kocsikra pakolták, onnan pedig lovaskosival vitték tovább a telepekre, hogy aztán minden házban legyen mivel fűteni a telet.
A szekerek nyikorgása, a lovak fújtatása és a fuvarosok kurjantásai hozzátartoztak az utcák hangulatához. A gyerekek gyakran megálltak nézni, ahogy egy megrakott kocsi lassan elindul, a lovak izmai megfeszülnek, a kerék pedig megmozdul a poros úton. A LÓFU nemcsak munka volt, hanem látvány, illat, hang, egy egész világ.
A magánfuvarosok sorsa az államosítás idején
Az ’50-es évek azonban nem kedveztek a magánvállalkozóknak. A lófuvarosok többsége saját lovával, saját szekerével dolgozott, sokszor generációk óta. A szocialista államosítás azonban ezt a világot is elérte. A magánfuvarosokat magas adókkal szorították háttérbe, és igyekeztek őket a termelőszövetkezetekbe vagy az állami fuvarozó vállalatokhoz terelni.
Sokan beadták a lovat és a szekeret a közösbe, mások megpróbáltak még egy darabig önállóan dolgozni, de egyre nehezebb volt. A LÓFU lassan elvesztette régi szabadságát, és a fuvarosokból „állami dolgozók” lettek, ugyanazzal a munkával, de már egészen más keretek között.
A gépesítés árnyékában
Ahogy a teherautók száma nőtt, a lóvontatású fuvarozás lassan háttérbe szorult. A gépek gyorsabbak voltak, nagyobb terhet bírtak, és jobban illeszkedtek a tervgazdálkodás elvárásaihoz. A LÓFU azonban még sokáig velünk maradt: a kisebb településeken, a mezőgazdaságban és a vasúti rakodásnál még a ’60-as évek elején is gyakran lehetett látni lovas kocsikat.
Aki ma visszagondol erre az időszakra, nemcsak a munkát idézi fel, hanem a hangulatot is, a lovak szagát, a szekerek nyikorgását, a fuvarosok összekacsintását, amikor találkoztak az úton. Egy korszak volt ez, amely lassan eltűnt, de emlékei még mindig ott élnek azokban, akik látták, hallották, vagy akár maguk is részesei voltak.
