A fém teknő.
Gyerekkorom esti készülődései
Egy eltűnt tárgy, amely mégis megőrizte a gyerekkor melegét, illatát és hangulatát.

Gyerekkoromban a fürdés nem a fürdőszobában történt. Annak a nádfedeles házikó szobájában, ahol világra jötte. Abban a szobában, ahol még  a sparhelt adta a meleget, a döngölt padló pedig magába szívta a ház illatát. A meszelt falak visszaverték a villanykörte sárgás fényét, és ettől az egész helyiségnek volt valami különös, otthonos derengése.

A fém teknő két hokedlin állt, közel a sparhelthez. A tűzhelyen egy lavorban melegedett a víz, az asztalon pedig egy kupában ott várta a hideg, hogy majd összekeveredjen vele. Anyukámnak megvolt a maga ritmusa: először forró vizet öntött a teknőbe, hogy felmelegedjen a fém, aztán a kupa fedelével adagolta hozzá a hideget, amíg el nem érte azt a hőfokot, amit ő megfelelőnek gondolt.

Nekem ez néha túl meleg volt. Gyerekként nem nagyon volt beleszólásom, lefekvés előtt ez volt a menetrend. Aztán ahogy megszoktam, már nem bántam. A kis műanyag hajóimat úsztattam, süllyesztettem, és figyeltem, ahogy a gőz lassan felemelkedik a teknő fölött, majd beleolvad a szoba meleg levegőjébe.

Amikor a víz kihűlt, kikéredzkedtem. Az asztalon letörölköztettek, valami illatos olajjal bekentek, és anyukám karjában kerültem a meleg dunyha alá. A szoba csendje, a sparhelt utolsó pislákoló fénye, a frissen fürdetett gyerek illata… ezek együtt adták azt a biztonságot, amit ma már csak az emlékeimben találok meg.

A teknő már nincs meg. Eltűnt valahol az évek között,de az első fürdések hangulata, a meleg fény, a gőz, a sparhelt duruzsolása, anyukám mozdulatai bennem él tovább, és talán épp ez a lényeg,: nem csak a tárgy emléke marad meg, hanem az érzés, amit köré épített az élet.