Szakállas háztetők
A „fehér eső” után mindig maradt valami különös csend a ház körül, az utcában, mintha a tél még gondolkodna egy kicsit, mielőtt újabb csodát mutat. Csak egy éjszakát kellett várni, és másnap reggelre a házak mintha szakállat növesztettek volna. Hosszú, csillogó jégcsapok lógtak a nádtető végéről, mintha a tél maga ragasztotta volna rájuk a saját jeges szakállát. A nappali napsütés azonban megolvasztotta a hó felső rétegét, a lecsorgó víz estére megfagyott, és minden újabb olvadás-fagyás egy újabb réteget tett hozzá.
Így születtek ezek az áttetsző hosszabb, rövidebb tűk, a tél türelmesen faragott kristálykardjai.
Mi gyerekként elég hamar beteltünk a látvánnyal, majd tovább gondoltuk, hogy ezekkel a csodálatos természeti képződményekkel mit is kezdjünk. A tetőről lelógó jégcsapokról nekünk fiúknak egyből a kard jutott eszünkbe, így egyértelművé vált, hogy jéglovagok leszünk, akiknek elengedhetetlen kelléke lesz a jégkard. Nálunk sajnos nem sokáig maradtak meg a helyükön a jégszakálak, mert apukám veszélyesnek találta, ezért mindig leverte őket, nehogy a fejünkre essenek. János barátommal így nem tehettünk mást, minthogy addig jártuk a környező utcákat, amíg nem találtunk olyan házat, ahol még nem verték le a jégcsapokat.
A kisebb, vékonyabbakat pedig úgy szopogattuk, mintha valami titkos, fagyott édesség lenne, amit csak a tél készít nekünk.
Amikor végre sikerült leemelni egy szép, hosszú jégcsapot, azonnal fegyverré vált és elkezdtünk óvatosan párbajozni, mert az üvegkardok nem sokáig bírják, ha egymáshoz csaptuk őket, egyből eltörtek, ezért inkább a levegőt vagdostuk, mintha láthatatlan ellenfelekkel küzdenénk, csak hogy tovább tartson a varázs.
A kéz melegétől hamar megolvadt a markolat, és a víz egyből utat talált előbb a kesztyűbe, majd a kabát ujjába, ami addig csorgott, míg meg nem csiklandozta a hónaljunkat. Ilyenkor nevettünk, rázogattuk a karunkat, de a kardot azért nem engedtük el.
A jégcsapok akkoriban egyszerre jelentettek veszélyt és játékot, apukám szemében óvni való, leverendő kockázatot, a mi szemünkben pedig a tél egyik legszebb ajándékát.
Ma már kevés ház viseli a tél szakállát, de ha mégis megpillantok egyet, megállok, elidőzöm és gyönyörködöm benne, és közben eszembe jut a régi mozdulat, ahogy gyerekként leemelem a jégcsapot, hadonászom vele a láthatatlan ellenfél felé, míg egy lecsöppenő vízcsepp finoman vissza nem ébreszt a jelenbe.
Írta: Bálint János
