Gombos Lajos, és egy korszak emlékei.

Egy korszak emlékei.
Beszélgetés Gombos Lajossal.

Volt egyszer egy ember, akit Leninvárosban szinte mindenki ismert,  a neve összeforrt a GELKA-val, a televíziók sercegő csöveivel, a javítóműhelyek illatával és azzal a világgal, ahol egy szerelő nemcsak szakember volt, hanem bizalmi ember is. Bár már jó ideje nem él a városban, emléke ma is ott él azokban, akik valaha hozzá vitték a készülékeiket, vagy csak tudták, hogy „ha baj van a tévével, ő a mi emberünk”. A következő beszélgetés róla szól.

– Hol kezdődött az életed, Lajos bá’?
1951-ben születtem Ároktőn. Ott jártam az általános iskola 8 osztályát. Nem volt nagy világ, de jó volt gyereknek lenni, a falusi élet, az emberek közvetlensége, a nyári poros utcák és a téli sparhelt melege mind hozzátettek ahhoz, aki lettem. Akkoriban mindenki ismert mindenkit, rend volt meg munka, és valahogy minden egyszerűbben működött. Az ember ott tanulta meg, mi az összetartás, a becsület, és hogy a szó sokszor többet ér, mint bármilyen papír.

– Mikor döntötted el, hogy műszerész leszel, és hogy kerültél Leninvárosba?
Már gyerekként is érdekelt, mi hogy működik. Ha valami elromlott otthon, én már mentem is szétszedni. Így kerültem azután Miskolcra, a II. szakközépbe 1965-ben, majd az érettségit megszerezve rádióműszerészként végeztem. Akkoriban ez jó szakma volt, becsülték is. A TV és rádió szerelés rokon szakma. Az iskola után Leninvárosba jöttem. 1969-et írtunk, a város még félig épült, minden új volt, minden alakulóban. Igy lett a GELKA az első munkahelyem… meg az utolsó is. Onnan mentem tovább, mondhatni. Önszorgalmamból és a szervízvezető -Makszim László- segítségével megtanultam nem könyvből, hanem gyakorlatban a televíziók javítási fortélyait, amit a későbbiekben nagyon jól hasznosítottam.

– Milyenek voltak a kezdetek?
Hát, nem olyanok, mint most. 1969-ben a Május 1. út 7. alatt kezdődött minden. A kezdetek szerények voltak, de annál családiasabbak. A  „hatcsecsűben” indultak a napok, ezek a helyek ma már csak emlékek, de akkoriban a város szíve lüktetett bennük. 1970-ben a csapat a Lenin útra költözött, ahol a közelben egy borozó is akadt, így a reggeli rutin megmaradt számunkra. A város fejlődésével, és a folyamatosan növekvő igények kielégítésére azonban ez a hely is kicsinek bizonyult. A végleges megoldást a Rózsa úti telephely jelentette, ami abban az időben Borsod megye egyik legszebb szervize volt, ahová beköltöztünk. Ez volt az a bizonyos GELKA épület. Sajnos a hely mára már nincs meg eredeti formájában, kár hogy „szétverték”, fáj is nézni, de azoknak, akik ott dolgoztak, örökre megmaradt a régi fényében.

– Kik voltak a régi kollégák?
Ó, sok jó ember. Makszim László szervíz vezető, Kolbása Józsi, Bolgár Laci, Molnár Barna, Szabó Géza, Molnár Jani, Fekete Árpi, Makó Lőrinc, Vince Dénes, Bartók Béla, és egy másik Gombos Lajos, a névrokon, akik most nagy hírtelen eszembe jutottak…, ja és az adminisztrátorok Ivánkáné Zsuzsika, és Kubicskóné Erzsi.
Jó brigád voltunk, összetartó társaság. Szervizünk a sportéletben is részt vett. Foci csapatunk megyei 1 helyezést ért el. Sajnos mára többen meghaltak. Csak az emlékük maradt.

– Milyen volt a munkarend?
Egyszerű. Az adminisztráció felvette a címeket mi romlott el, ki hova megy. Nekünk meg helyszínen kellett megjavítani a készülékeket. Addig tartott a munkaidő, amíg az utolsó javítandó szerkezet is kész nem lett. Nem volt órabér teljesítménybér volt nem volt lazsálás. Aki műszerész volt az tudta mit vállal.

– Mi történt 1990 után?
A rendszerváltáskor megszűnt a régi világ a GELKA is átalakult.  A szakma szeretete vitt előre, és 1990-ben saját vállalkozást alapítottam, és egy híradástechnikai üzletet nyitottam az Árpád út 2.szám alatt. Míg én szervizeltem, párom Kati vitte üzletmenetet. Sok munka volt benne, de megérte. A vállalkozás Tiszaújvárosban 2016-ig működött, majd  elköltöztünk a városból.

A gyerekeink lakóhelyének közelébe költöztünk, Pest megyébe, Biatorbágyra. A vállalkozás, a BT azóta is működik, igyekszem is tovább vinni, ameddig az egészségem engedi. Katival 1977 óta élünk együtt szeretetben és nyugalomban. Egy fiunk és egy lányunk született, a négy unoka pedig ma már igazi „hab a tortán”, akik a mindennapjainkat szebbé teszik.

Ma már csendesebb napokat élek, de ha visszanézek, hálával gondolok minden útra, emberre és döntésre, ami idáig elhozott. Amit felépítettem, amit megtanultam, és akiket magam mellett tudhatok, család, barátok, unokák, mind azt bizonyítják, hogy érdemes volt végigjárni ezt az utat.