1981.05.13.-én ért véget a pályafutásom a Sajó Áruház dolgozójaként, de ez korán sem jelenttette azt, hogy nem kísértem figyelemmel az áruház sorsát. Az ott eltöltött 874 nap bőven  hagyott érzelmi kötődést, hiszen megannyi személyes élmény kötött hozzá. A ’90-es évek végén, több mint egy évtized után, amikor elérte a privatizáció a Sajót, elindult egy visszafordíthatatlan folyamat, ami meglátásom szerint nem mindenhol vezetett jó irányba.

A Multimix Kft. működését ellehetetlenítették, majd amikor a BIK eladta az áruházat egy debreceni cégnek, végérvényesen megváltozott minden. Először csak némileg, majd egyre jobban szétszabdalták, és különböző vállalkozásoknak adott lehetőséget, az áruház eladó tere, ami már egyáltalán nem azt a célt szolgálta, mint amire kitalálták eredetileg. Egyáltalán nem tettszett amit láttam, és tapasztaltam,  és egyszer csak elém jött egy lehetőség. Mivel a debreceni cégnek már terhet jelentett az áruház fenntartása, ezért meghirdette az épület rá eső felét eladásra. Ekkor született meg bennem egy gondolat: mi lenne, ha megpróbálnám megmenteni az áruházat? Mivel abban az időben már nyugat Európa nagy részét bejártam, láttam hogy működnek a nagyáruházak, és  eltudtam képzelni, hogy Leninvárosban,…. bocs, akkor már Tiszaújvárosban is létre lehetne hozni egy korszerű, többfunkciós kereskedelmi központot, (ezt ma Plázáknak nevezik), egy olyan helyet, amely méltó folytatása lenne a Sajó Áruház fénykorának.

Megkerestem az érintetteket. A debreceni cég nyitott volt az eladásra, csak éppen az ár volt olyan vastag, hogy az én pénztárcámnak esélye sem volt a megvételre. Nem vagyok, és ma sem vagyok egyedül azzal az érzéssel, hogy soha nem volt annyi pénzem, hogy azt csináljak vele, amit szeretnék, ezért nyakamba vettem a lábam és elkezdtem kopogtatni a bankoknál, de  komolytalannak tartották az elképzelést, így nem volt mit tenni más megoldást kellett találnom. Megkerestem a város egyik legtehetősebb vállalkozóját, és elmondtam neki elképzelésemet, ami nagyon tettszett neki, és hitt benne. Felvázoltam neki a részletes tervet, a megtérülést, a lehetőségeket, majd megállapodtunk, hogy közös vállalkozást alapítunk, és együtt üzemeltetjük majd az áruházat.

Minden jól indult. Megállapodtunk a debreceni céggel, elkezdtük az egyeztetést az áruházban működő kereskedőkkel. Úgy tűnt, minden sínre kerül.
Aztán egy nap jött a telefon: „Van egy kis bökkenő… a BRKV-nak elővásárlási joga van.”
Azonnal kocsiba ültünk, és mentünk Debrecenbe. Ott született meg az ötlet: ha veszünk 1%-ot a debreceni cégből, akkor már tulajdonosi partnerként minket illetne az elővásárlási jog. Én azonnal rábólintottam, de a társam egy nap gondolkodási időt kért. Hazafelé úton csak erről beszéltünk. Én egész éjjel nem aludtam. Alig vártam, hogy reggel legyen, és indulhassak hozzá.

Amikor eljött a pillanat, kocsiba ültem, és elmentem a lakására, csengettem, majd ajtót nyitott, de már akkor láttam a szemében, hogy valami baj van. Leültetett, és elmondta: nem vállalja. Az 1%-os bevásárlás teljesen elbizonytalanította, és közölte, hogy nem akar ekkora kockázatot bevállalni. Nem vág bele. Ott, abban a pillanatban valami összetört bennem. Nemcsak magam miatt. Úgy éreztem, hogy ezzel a város is elveszít valamit, ami jó lehetett volna.

Megint elkezdtem próbálkozni bankoknál, magánszemélyeknél, mindenhol, ahol csak lehetett, de végül fel kellett adnom.
Közöltem a debreceni céggel, hogy magamra maradtam, s mivel nem tudtam más segítséget bevonni a megvásárláshoz, elállok a fenntartott lehetőségtől.

A történet pikantériája, hogy a BRKV-ban végül egy miskolci cég 1% megvásárlásával szerzett tulajdonjogot, és övék lett a műszaki részleg. Ők működtették tovább az áruházat, de az elképzeléseik nem váltották be a reményeket. A ház sorsa tovább romlott, majd újra, és újra gazdát cserélt, az én álmom pedig szerte foszlott és csak álom maradt.

Ma amikor arra járok, még mindig elgondolkodom:
– mi lett volna ha akkor másképp dönt a társam?
– mi lett volna, ha sikerül?
– mi lett volna, ha a Sajó Áruház újra a városé lehetett volna?
…csak más formában…

A Sajó Áruház életében a ’80-as évek végére fordulópont következett be. Sárosi Pál távozása után az áruház elveszítette azt a stabil szakmai irányt, amely addig összetartotta. A központi vezetés kereste az új megoldásokat, miközben az ország is a rendszerváltás előtti bizonytalanságot élte. A műszaki részleg ekkor már érezte, hogy valami készül.
A korszak hangulatát jól mutatja Varga Károlyné Ili visszaemlékezése is. Elmondása szerint rengetegen dolgoztak az áruházban, és különösen a fiatalok cserélődtek gyorsan. A privatizáció évei pedig mindenkit bizonytalansággal töltöttek el. Erdélyi Gyuri távozása után Stelkovics Istvánné Katival ketten vették át az áruház vezetését, és próbálták egyben tartani azt, ami még egyben volt.

A spontán privatizáció országosan már 1987-ben elindult, de az áruházban igazán 1990 után gyorsult fel. A dolgozók annyit láttak belőle, hogy a Borsodi Iparcikk Kereskedelmi Vállalat megszűnik, és részvénytársasággá alakul. Meghatározták az RT-vagyont, majd részvényekre osztották, de ezekből kizárólag az igazgatóság és a felső vezetés kapott. A dolgozók semmit. Nekik azt tanácsolták, hogy alakítsanak saját Kft.-t.

Így jött létre a MULTIMIX Kft., amelybe minden dolgozó tagként belépett. A műszaki részleg az emeleti osztályokkal együtt önálló egységgé vált, Kati és Ili pedig ügyvezetők lettek. Ez új lendületet adott a részlegnek, és végre újra volt gazdája, volt felelőse, és volt benne egy kis remény is, hogy a bizonytalan időkben is lehet előre menni.

Innen indultak tovább a Munkavállalói Résztulajdonosi Program (MRP) keretében, amely elvileg azt ígérte, hogy a dolgozók kedvezményesen juthatnak tulajdonrészhez az addigi állami vállalatokban. A valóság azonban másként alakult. Két politikus kárpótlási jegyekkel megvásárolta az egész BIK vállalatot, a negyven szaküzlettel és áruházzal együtt. Rövid időn belül tovább is adták, és a miskolci Domus áruház árából gyakorlatilag visszajött az egész befektetésük.

Ili szavaival élve: „Hát így történt a magyar privatizáció mindenhol az országban Jánoska abban az időben.
Ez volt Magyarország első kifosztása a rendszerváltás után.”

A MULTIMIX Kft. működött még egy ideig, de a nagy egész már széthullóban volt. 1995-re megkezdődött az áruház feldarabolása. Ili ekkor jött el, és innentől már nem követte, mi történik az épületben. A következő években működött benne kínai bolt, áramszolgáltató iroda, bankfiók, festékbolt és még ki tudja, mi minden, de ez már egy másik korszak története.

A MULTIMIX története így vált a Sajó Áruház utolsó nagy fejezetévé, egy próbálkozássá arra, hogy a dolgozók saját kezükbe vegyék a sorsukat, miközben körülöttük egy egész gazdasági rendszer omlott össze és alakult át.
Külön köszönet Varga Károlyné Ilinek az információkért, és Stelkovics Zoltánnak a felbecsülhetetlen fényképekért.

1979.01.18.-án kezdődött, és 1981.05.13.-én ért véget a pályafutásom a Sajó Áruházban.
Összesen 874 napot töltöttem a régi épület falai között (a nyugdíj intézet nyilvántartása szerint) , és nyugodtan kijelenthetem, hogy ez a hely volt életem legnagyobb fordulófontja.
A Sajó nemcsak munkahely volt. Egy világ, amelyben felnőttem, ahol megtanultam, hogyan működik a kereskedelem, az emberek, és talán egy kicsit önmagam is, azonban 1981-ben eljött az a csendes, mégis súlyos pillanat, amikor éreztem: véget ért valami.
A jármű‑alkatrész osztályon dolgoztam, azon a helyen, amelyet soha nem szerettem igazán. Nem az én világom volt. Nem az a fajta tér, ahol az ember otthon érzi magát, ahol a nap végén úgy megy haza, hogy tett valamit, amihez köze van. Hiába kérleltem Vavrik urat, nem tudott olyan pozícióba helyezni, ahol kibontakozhattam volna. Aztán egy napon ő is eltűnt az áruház életéből, mintha egy lapot fordított volna valaki a könyvben.

A lap új oldalán új vezető, Sárosi Pál érkezett Miskolcról, aki határozott léptekkel, világos feladatokkal jött, rendet tenni, forgalmat növelni, új irányt adni a háznak. Vártam néhány hetet, majd bementem hozzá. Elmondtam neki, hogy a híradástechnikai osztályon dolgoznék szívesebben, vagy ha lenne rá mód, a dekoratőrökhöz igazolnék, oda, ahol a kreativitásnak is helye van. Sárosi úr figyelmesen hallgatott, de a válasza csendes volt és egyértelmű, nem tud segíteni. Próbált marasztalni, de a szavai mögött ott volt a valóság, nem tud ígérni semmit, ami valóban változást hozna az életemben.
Akkor értettem meg, hogy változásra van szükségem, igaz ez a felismerés fájdalmasabb volt, mint maga a döntés, de végül új munkahely után néztem. Nem haragból, nem csalódásból, hanem abból a halk, belső bizonyosságból, hogy tovább kell lépnem. Egy szabadabb, kötetlenebb munkahelyre vágytam, amit egykori osztálytársamnak, barátomnak Csirmaz Pistinek köszönhetek.
Így zárult le az áruházi korszak, amely annyi mindent adott, barátságokat, tapasztalatot, történeteket, amelyek ma is velem vannak, és talán a legfontosabbat, megtanított arra, hogy néha nem a hely hagy el minket, mi hagyjuk el a helyet, amikor tovább kell mennünk.

Az alkatrészosztályon végzett munkában nem sok szépséget találtam, de amikor rám bízták a kirakatrendezést, az már egészen más világ volt: végre volt benne egy kis játék, egy kis ötletelés, és éreztem, hogy amit kiteszek, annak tényleg van hatása.
Ha épp nem volt vevő vagy más feladat, a pult mögül gyakran a kirakat felé néztem. Ott mindig történt valami: jöttek‑mentek az emberek, a tér állandóan változott, és ebédidőben olyan élet költözött a környékre, mintha hirtelen mindenki egyszerre indult volna útnak.
A NÉVA felé igyekvő iskolások mindig nagy zsivajt csaptak, különösen a lányok, ők aztán igazán fel tudták dobni a hangulatomat.

Egyik alkalommal épp a kirakatot rendeztem, amikor hangos nevetgélésre figyeltem fel. Hátrafordulva négy‑öt lányt láttam, akik kacarászva néztek befelé. Volt köztük valaki, aki különösen felkeltette az érdeklődésemet. Egy pillanatra rám nézett, és ez volt nekem akkor a nap fénypontja. Kissé megszeppentem. Nem tudtam, vajon mi volt rajtam olyan nevetséges, de mielőtt magamhoz tértem volna, a lányok már el is siettek az étterem felé.
Másnap már úgy alakítottam a „semmittevésemet”, hogy a szemem a kirakatra tapadt. Figyelmen kívül hagytam mindent, ami körülöttem történt. A diákok szinte mindig ugyanabban az időben mentek el a bolt előtt hétköznap, és gyakran meg‑megálltak nézelődni. Alig vártam, hogy az előző napi lány társaság megjelenjen. Amikor eljött a pillanat, nem vettem le róluk a szemem. Nagy örömömre ismét köztük volt az a lány, aki előző nap olyan mély benyomást tett rám. Ahogy elhaladt a kirakat előtt, tekintetünk ismét találkozott egy pillanatra, és rögtön elfogott az az érzés, amit úgy hívunk: „meglátni és megszeretni”.

Innentől kezdve mintha kicseréltek volna. Örömmel jöttem dolgozni az alkatrész osztályra, és alig vártam az ebédidőt. Szombatonként viszont nagy ürességet éreztem, mert a bolt előtt a tekintetem egyfolytában a lányt kereste, akinek a NÉVÁBA kellett volna mennie ebédelni, de hiába, nem jött. Mivel másnap vasárnap az üzlet zárva volt, alig vártam a hétfőt, hogy ismét lássam a lányt. A várva várt időben azonban csak a társaság egy része jelent meg, akit pedig a legjobban szerettem volna látni, nem volt közöttük. Már majdnem véget ért az ebédidő, amikor a posta felől, a földhányások irányából a dombtetőn egyszer csak megjelent, s amint megláttam, úgy megdobogtatta a szívemet, hogy az majd kiugrott a helyéről. Mind addig soha senki nem okozott ilyen érzést, de ennek a lánynak volt egy olyan kisugárzása, amit leírni lehetetlen, és ez volt az a lebilincselő pillanat, amikor azt éreztem, ez az a lány, aki kell nekem, akivel el tudnám képzelni az életem, pedig akkor még semmit nem tudtam róla.

Ezek után természetesen kerestem a módját, hogyan kerülhetnék közelebb hozzá, ami nem volt egyszerű, de Brieger Sanyi talált valakit, aki ismerte (sajnos a neve nem jut eszembe a lánynak, de amint megvan pótolom), és akit be is hozott az üzletbe, hogy egyeztessek vele. Izgatottan vártuk, hogy a lányok elvonuljanak a kirakat előtt, és a megfelelő pillanatban óvatosan rámutattam a kiválasztottra. Ő rögtön tudta, kiről van szó, és azt is, hogy merre lakik, majd megbeszéltük, hogy bemutat neki.
1979. augusztus 13.-án jött el a nagy nap, és a megbeszélt időben elvitt a Kilián közbe, ahol a lány lakott, felment hozzájuk, és megkérte, hogy beszéljen velem. Meglepetésemre nem utasította vissza a megkeresést, és a ház melleti játszótéren, a ping-pong asztalnál történt a nagy találkozás. A kölcsönös bemutatkozás után kicsit zavartan, de minden bizonnyal jót beszélgettünk, mivel a másnapi találkozóra nem mondott nemet.

Ami pedig ezután történt, az  már maga a történelem.

Az alkatrész‑osztályon végzett munka nem volt megerőltető, de egyáltalán nem az én kedvemre való feladat volt. Sajnos ezt néha a vevők is érezhették, ezért utólag, több mint 40 év távlatából is elnézést kérek, ha valakihez nem úgy vagy nem olyan hangnemben szóltam, ahogyan kellett volna.
A vevők kiszolgálása mellett, amikor már kellőképpen belejöttem, az áru rendelése is a feladataim közé tartozott. A raktárban való pakolás, a beérkező áruk átvétele, a polcok feltöltése mind-mind hozzátartoztak a napjaimhoz. A Sajóban soha nem volt két egyforma nap, hol a csavarok és tömítések fogytak el, hol a gyertyák, hol a biciklikhez kellett láncot, sárvédőt vagy dinamót keresni.

Amikor a híradástechnikai részlegre új áru érekezett, Szederkényi Zoli mindig szólt, hogy „gyere már János, segíts kipakolni!”, nem kellett kétszer szólni, még a mondat végére se ért, én már ott voltam, majd együtt bontottuk ki a kor hiánycikknek számító termékeit, rádiókat, magnókat, hangfalakat…stb. Volt valami ünnepi hangulata annak, amikor egy-egy AKAI, JVC, vagy SONY készülék először került ki a dobozból. A friss műanyag illata, a fólia sercegése, a gombok finom kattintása, ezek voltak a napjaim apró örömei. A leltározás viszont egyáltalán nem tartozott a kedvenc feladatok közé, az ezernyi aprócikk, csavar, alátét,…. darabonkénti megszámolása, vagy a vezetékek lemérése.

Leltár az egykori Vásárcarnoknál. Képforrás: Sávolyi György

Az már csak hab a tortán volt, amikor Erdélyi Gyurival Babettára pattantunk, és az egykori Vásárcsarnoknál kellett leltárba venni a különböző szerelvényeket, a dróthálókat kitekerni, majd egy mérőrúddal lemérni,  de már azt is tudtam, mit fog mondani morgolódásomra: „majd belejössz”. Mind ezektől függetlenül alapjában véve jól éreztem magam az áruházban. Ha éppen nem volt vevő, vagy külön feladat, akkor csináltam magamnak. A legjobb az volt, amikor lehetőséget kaptam az üzlet kirakatának berendezésére, hiszen ez volt az a munka, amit igazán szerettem. Eleinte a vállalati kolléga irányítása alatt csinálhattam, később azonban már teljes egészében rám bízták a kirakatot. A dekoráció, a megalkotott kompozíció, a fények, a tárgyak elrendezése, ez volt az a világ, ahol végre azt éreztem, hogy a helyemen vagyok.
A kirakat előtt állva gyakran elkapott egy különös érzés. A hatalmas üvegfelület miatt az emberek szinte úgy tűntek, mintha benn sétálnának az áruházban. Láttam a város mindennapjait, a siető embereket, a gyerekeket, akik az orrukat az üveghez nyomták, és persze a NÉVA étterembe igyekvő csinos lányokat is, akik  között volt valaki, aki különösen felkeltette az érdeklődésemet.

Folytatás holnap…

Vavrek János, az akkori igazgató nagyon örült, hogy a nemrég megüresedett autó‑motor alkatrész osztályra talált valakit, aki „szakmailag” betölti a pozíciót. Hiába mondtam neki, hogy ehhez nem értek, és szívesebben lennék a híradástechnikai részen, hiszen akkoriban már szépen ívelt felfelé a lemezlovas (Disc Jockey) pályám, ő is csak annyit mondott: „majd belejössz” az alkatrész‑eladásba is, most viszont ott van rám szükség. A kirakatrendezői tovább képzés reményében elfogadtam a kihívást, és 1979 januárjában a Sajó Áruház autó‑motor osztályának egyik eladója lettem.
Azért csak „az egyik”, mert Varga Károlyné, Ili ideiglenesen átvette az eltávozott Reményi Pisti helyét. Nagyon örült nekem, mert nem szerette ezt a beosztást, és csak átmenetileg vállalta, amíg nem találnak megfelelő embert. Eredetileg a háztartási‑csilláros részen dolgozott, és OTP‑ügyintézéseket is végzett. Ő is csak annyit mondott: „ne szomorkodj Jánoska, majd belejössz”.

Ili rendkívül csinos, szép nő volt, fekete haját és sötétbarna szemeit ma is magam előtt látom. A szimpátia kölcsönös volt, inkább testvér‑nővér–öcs kapcsolat alakult ki közöttünk. Rengeteg jó tanáccsal látott el, és sokat segített abban, hogy a nulláról indulva meglepően gyorsan belejöjjek az autó‑ és motoralkatrészek világába.
Azt hittem, ennyi lesz a feladatom. Tévedtem.
Erdélyi Gyuri, az egyik helyettes, szintén nagyon örült, hogy „szakmailag hozzáértő” kolléga érkezett a műszaki sztályra. Villámcsapásként ért, amikor közölte, rám bízza az áruházba érkező kerékpárok és motorok összeszerelését. Ezek a járművek gyakran fadobozban, lezsírozva érkeztek, és bizonyos részeiket helyére kellett tenni, vagy teljesen össze kellett rakni őket. „Nem repdestem az örömtől”, főleg amikor kiderült, hogy a beindítás és kipróbálás is az én feladatom lesz. Hiába mondtam, hogy ilyet még soha nem csináltam, és a szakmunkásvizsgán sem tudom, hogyan indítottam be a szétszerelt motort, ő is csak annyit mondott: „majd belejössz”.

Nem volt mit tenni. A kirakatrendezői állás reménye lebegett előttem, és ez vitt tovább. A betanulás végül gyorsan ment, de tény, sem az alkatrész‑osztály, sem a jármű‑átadás nem állt közel a szívemhez.

Amikor Tanyi István, a Sajó Áruház ruházati részlegének vezetője felmondott, az irányítás Kovács Gizikére szállt. Gizike azonban cseppet sem ijedt meg a feladattól, a kereskedelem világa már gyerekkora óta körülölelte volt, és ő ebben a világban mindig is otthonosan mozgott.

Az általános iskola után Debrecenben végezte el a kereskedelmi iskolát. Tanulóéveit otthon, Polgáron a Hősök úti cipőboltban töltötte, majd amikor férjhez ment az üzlet akkori vezetőjéhez, az összeférhetetlenség miatt a buszmegállói áruházba került. Házassága később zátonyra futott, elvált, majd újra férjhez ment, és az élet ekkor sodorta Leninvárosba, az üzletsori cipőboltba. Innen a körülmények a műszaki boltba vitték tovább, majd 1977-ben az egész üzlet, áruval, személyzettel együtt átköltözött a november 7.-én nyíló Sajó Áruházba.
Munkáját már az üzletsori boltban is nagyra értékelték, ezért kinevezték az emeleti háztartási, ajándék- és üveg‑porcelán részleg vezetőjének. Ebben a pozícióban dolgozott mindaddig, míg a szomszédos ruházati részleg adminisztrátora GYES-re nem ment. A hely megüresedett, és Tanyi István megkérte, vállalja el ezta pozíciót. Az átállás könnyedén ment,  Gizike mindig is szerette a papírmunkát, a rendet, a számok világát.
A fordulópont akkor érkezett el, amikor a vállalati vezetőség és Tanyi István között megromlott a kapcsolat, és István felmondott, majd utána Durbák Imre lett a vezető, aki a Miskolci központból jött az áruházba, de egy idő után ő is távozott, ezek után a vállalat vezetése számára nem volt kérdés, ki vegye át a helyét, a munka oroszlánrészét mindig is Gizike végezte.
Így lett ő a Sajó Áruház első női vezetője.

Irányítása alatt a ruházati részleg másodvirágzását élte. Már az első évben a vártnál nagyobb nyereséget hozott, köszönhetően az újításoknak, csütörtök esténként 18–19 óra között divatbemutatók színesítették az áruház életét, a kitelepülések pedig új vásárlókat hoztak. 1989-re az üzlet jövedelemérdekeltségűvé vált mindenki örömére. Az 1992-es privatizáció azonban mindent felforgatott. A BRKV üzletei magántulajdonba kerültek, így a Sajó Áruház is. Az új tulajdonos elvárásai teljesíthetetlennek bizonyultak. Gizike ezt jelezte is, hogy atervek irreálisak, de süket fülekre talált. Végül beadta felmondását, a cég vezetése próbálta meggyőzni, hogy maradjon, de Ő elszánt, és hajthatatlan volt. Üzleti kapcsolatait kihasználva, a szigetszentmiklósi M.ország első magánkézben lévő ,,Cipő Király” Nagyker üzletkötőjeként, mint területi képviselő dolgozott 1 évig. Mivel itt szintén nagyon sikeres volt, ezért úgy gondolta, saját vállalkozásában folytatja, ezt a tevékenységet. Miközben ő jobbnál jobb üzleteket kötött, az áruház egyre nehezebben birkózott meg a problémákkal, elsősorban az új tulajdonos miatt.

Gizike időközben megtalálta igazi hivatását a természetes gyógymódok világában, amellyel férjének is segíteni tudott, ameddig lehetett. A tragédia azonban bekövetkezett, és ez mélyen megrázta. Egy rövid ausztráliai időszak után hazatért, családja legnagyobb örömére, és teljesen belevetette magát az alternatív gyógymódokba, amelyeket a mai napig sikerrel alkalmaz. 7 évig dolgozott az Országos Gerincgyógyászati Klinikán.   18 éve dolgozik a ,,Nelson féle” Sció biorezonanciás, mesterséges intelligencia programmal.

Mindenki Gizusa, a Sajó Áruház első női vezetője ma Budapesten él. Szabadidejében kedvenc hobbijának hódol, a táncnak. Mint mindent, ezt is nagyon kitartóan, elszántan, és intenzíven műveli, heti 4-5 alkalommal. Többen mondják neki, hogy „ez már sok, és ne tegye” , de  Ő ebből nem enged, mert ilyen volt mindig is: bátor, makacs, érzékeny és elszánt.

A Sajó Áruház történetében voltak meghatározó korszakok, és voltak meghatározó emberek. Közéjük tartozik Sárosi Pál, aki 1980 és 1986 között az áruház műszaki részleg igazgatójaként nemcsak rendet tett, hanem új irányt is adott a működéshez.
Pályája azonban jóval korábban indult, és jóval messzebbre vezetett.

Miskolci indulás és a kereskedelem világa
Sárosi Pál 1947. május 1‑jén született Miskolcon, ahol általános és középiskolai tanulmányait is végezte. A Berzeviczy Vendéglátóipari Középiskola után a Budapesti Kereskedelmi és Vendéglátóipari Főiskolán tanult tovább, és hamar belecsöppent a kereskedelem világába. Első munkahelye a miskolci „Forinton” volt, ahol megkezdte a ranglétra végigjárását.
1973-ban Edelényben lett boltvezető, ahol nemcsak az üzlet irányítása volt a feladata, hanem az is, hogy a térség ne szenvedjen hiányt tartós fogyasztási cikkekben. Ez a korszak adta meg számára azt a gyakorlati tudást, amelyre később egész pályája épült.

Leninváros, és azok az évek, amelyek mindent meghatároztak
1980. december 27‑én érkezett Leninvárosba, a Sajó Áruház műszaki, háztartási osztályának igazgatói posztjára. Feladata egyszerűen hangzott: „gatyába rázni” a részleget.
A valóságban azonban ez kemény, kitartó munkát jelentett.
Irányítása alatt:
– megnyílt a kölcsönző
– létrejött a barkácsbolt
– és 1983-ban a Vasudvar, amely óriási siker lett a családi házas övezet kialakulásának idején.
A Leninvárosban eltöltött évek mindenképpen nagyon jó tanuló leckének számítottak, és az ott eltöltött több mint öt év valóban ugródeszka lett számára.
Itt edződött meg vezetőként, itt tanulta meg, hogyan lehet egy áruházból a lehető legtöbbet kihozni.

Vissza Miskolcra, új korszak, új kihívások
1986 januárjában visszatért Miskolcra, ahol az Iparcikk Áruház igazgatója lett.
A rendszerváltás előtti években sorra jelentek meg a nagy világmárkák Magyarországon: SONY, Panasonic, Electrolux. Ennek köszönhetően 1994. április 4‑én az ő vezetése alatt nyílt meg az ország első SONY Shopja.
1995-ben a FOTEX-csoport felvásárolta az áruházat, Sárosi Pál pedig még ugyanabban az évben Budapestre került,  majd a KERAVILL vezérigazgatója lett. Ez napi 12–16 órás munkát jelentett, de országos szinten is meghatározó szereplővé vált.

Plázák, vezetők, örökség
A fővárosi évek után visszatért Miskolcra, ahol megpályázta a Miskolc Plaza igazgatói posztját. 2000. június 13‑án, egy keddi napon megnyílt a város első bevásárlóközpontja, amelyet tíz évig vezetett. A kereskedelemben megszerzett rutint, élettapasztalatot utódainak sikerült átadni, nyugdíjazása után 17 pláza mentora lett, és 5–6 új igazgatót nevelt ki.

Egy életút, amely Leninvárosból indult tovább
Sárosi Pál az elmúlt napkban (május 1) lett 79 éves, és bár a leninvárosi évek csupán egy rövid fejezetet jelentenek hosszú pályájában, mégis meghatározó állomásként tekint rájuk.
A Sajó Áruházban eltöltött idő nemcsak szakmai tapasztalatot adott neki, hanem olyan alapokat, amelyeket később országos szinten is kamatoztatni tudott.

Nagyon sok Boldog Születésnapot Kívánunk.

A Sajó Áruház jobb oldali szárnyában működőtt a Borsodi Iparcikk Kereskedelmi Vállalat műszaki, háztartási és papír–írószer részlege. Az áruház lett a város egyik legfontosabb kereskedelmi egysége, itt lehetett hozzájutni azokhoz a műszaki cikkekhez és háztartási eszközökhöz, amelyek a hetvenes–nyolcvanas években igazi kincseknek számítottak. A földszinti részen volt a műszaki osztály, ahol a híradástechnikai készülékeket, a háztartási gépeket, világító lámpákat, kábeleket árultak. Az autó-motor osztályon kis,-és nagy motorkerékpárokat, bicikliket, gumikat, valamint alkatrészeket árultak.

A kezdetekben a részleg dolgozói az üzletsori boltból kerültek az újonnan nyíló üzletbe, akik között sokan hosszú éveken át itt dolgoztak, és erős, összetartó közösséget alkottak.
Az áruház első igazgatója 1977-ben a nyitás évében Vavrek János volt, helyettese Erdélyi György, és Víg Károly voltak az én időmben.
A műszaki részleg vezető igazgatói az évek során többször változtak, 1980 decemberétől Sárosi Pál irányította 1986-ig, majd egy ideig Erdélyi Györgyi vezette, és a privatizáció után Stelkovits Jánosné, és Varga Károlyné vállalkozása alatt működött az áruház.

A teljesség igénye nélkül említeném meg a földszinten dolgozókat: Szederkényi Zoltán, Bíró László, Varga Károlyné, Bálint János, Tóthné Bertalanné Erszike, Breitner Beáta, Szabóné, Molnár István, Fenyves Attila, Reményi István, Csilik Kálmán, Kurucz Jánosné, Kiss Józsefné és Bakos Mária (férjes nevén Kovács Gáborné),  nyugdíjasként Bíró bácsi. A pénzárban Holló Andrásné, Ordos Katika, és Kovácsné Erszike néni dolgozott, de a későbbi időszakban még sokan mások is hozzátettek valamit a részleg működéséhez.

A Sajó Áruház a város egyik legfontosabb kereskedelmi pontja volt, itt találkoztak a korszak technikai újdonságai a mindennapi élet igényeivel. A részleg dolgozói pedig nemcsak kiszolgálták a vásárlókat, hanem sokszor segítettek eligazodni a műszaki világ akkor még újnak számító eszközei között. A műszaki részleg különösen a nagy ünnepek előtt vált a város egyik legforgalmasabb helyévé. Karácsony előtt gyakran már nyitás előtt sorok álltak az ajtó előtt, mert a korszak legkeresettebb termékei itt voltak elérhetők. Az áruház felső szintjén a háztartási és papír – írószer részleg, az ajándék és a hanglemez osztály bőséges váalszéka várta a vásárlókat.

Az áruház hangulatát a folyamatos nyüzsgés, a vásárlók érdeklődése és a dolgozók szakértelme határozta meg. A földszinti és az emeleti árucikkek iránti kereslet évről évre nőtt, és a dolgozók gyakran szinte kézről kézre adták a legnépszerűbb termékeket. A vásárlók sokszor név szerint ismerték az eladókat, és gyakran kértek tőlük tanácsot, ajánlást.

Külön köszönet Kurucné Vajda Veronikának a fotókért.

A Sajó Áruház bal oldali szárnyában működő Ruházati részleg a Borsodi Ruházati Kereskedelmi Vállalat irányítása alatt állt.
A megnyitás évében, 1977-ben már egy jól szervezett, több osztályból álló egységként kezdte meg működését, élén egy fiatal, frissen végzett, de határozott és szakmailag felkészült vezetővel,  Tanyi Istvánnal, aki 1974-ben diplomázott a kereskedelmi főiskolán, majd Debrecenben helyezkedett el egy ruházati kereskedelmi vállalatnál.
A munkát szerette, de az albérleti létet annál kevésbé, így idővel úgy döntött, hazatér Polgárra.

Tanyi István a diák. Képforrás: Tanyi István

A sors különös módon segítette, Pelyhéné Gizike, aki vele egy utcában lakott, szólt neki, hogy Leninvárosban hamarosan megnyílik egy új áruház, és már keresik a dolgozókat. István nem késlekedett, és beadta pályázatát, majd behívták meghallgatásra, és 1977 októberében kinevezték a Sajó Áruház ruházati részlegének vezetőjének.

A részleg működése több osztályra tagolódott, mindegyik saját vezetővel:
– Szűcs Jánosné – divatáru
– Vajda Sándorné – cipő
– Boros Jánosné, majd később Jablonkai Lajosné – konfekció
– Ducsai Ferencné – méteráru és lakberendezési osztály

A részleg adminisztrátora kezdetben Galán Györgyné volt, majd amikor ő gyesre ment, István maga mellé hívta Pelyhéné Gizikét, aki korábban a műszaki oldalon dolgozott.
A helyettesi feladatokat Sándor Ignácné (Piri) látta el.

Tanyi István, az áruházvezető. Képforrás. Balatoni Réka

A ruházati részleg mindennapjai mozgalmasak voltak. A hetvenes–nyolcvanas évek kereskedelmi viszonyai között a készletek kezelése, az áruellátás, a vásárlói igények kielégítése sokszor komoly kihívást jelentett. A dolgozók mégis igyekeztek a lehető legtöbbet kihozni a helyzetből, és a vásárlók többsége elégedetten távozott. A részleg vezetőjeként Istvánnak nemcsak szakmai, hanem emberi feladatai is voltak, összehangolni a munkát, kezelni a problémákat, és fenntartani a csapat jó hangulatát.

Tanyi István, az áruházvezető. Képforrás. Balatoni Réka

A gondok azonban nem kerülték el a részleget. István rendszeresen jelezte a vállalat felé a hiányosságokat, az áruellátási problémákat és a szervezési nehézségeket. Bár ezek a jelzések szakmai szempontból indokoltak voltak, a vállalat vezetése nem mindig fogadta őket jó szemmel. A feszültség akkor érte el a tetőpontot, amikor István két egymást követő fizetésemelésből is kimaradt, miközben az osztályvezetők már majdnem ugyanannyit kerestek, mint ő. Ez végül döntésre késztette, így 1985 februárjában azonnali hatállyal felmondott.

Távozása után a ruházati részleg vezetése többször is gazdát cserélt, és a későbbi években már nem alakult ki olyan stabil, hosszú távú irányítás, mint az ő idejében. A Sajó Áruház történetének azonban meghatározó része maradt az a hét és fél év, amelyet Tanyi István a részleg élén töltött szakmai alapossággal, emberséggel és a kereskedelem iránti elkötelezettséggel.

A következő 4. részben a másik nagy egység, a Műszaki, háztartási és papír–írószer részleg története következik.