A hokedli mindig más volt, mint a sámli. Nem szaladt utána az ember, nem vitte magával az udvarra, vagy a kertbe, és megvolt az a jó tulajdonsága, hogy nem tűnt el egyik sarokból a másikba. A hokedli maradt. Olyan volt, mint egy csendes, négylábú őrszem a konyhban, masszív, biztos, megbízható. Ha valamihez hozzá kellett férni, ha valamit el kellett érni, ha valamit meg kellett javítani, mindig őt húztuk oda. Nem kérdezett, nem panaszkodott, csak állt, és tette a dolgát.

A konyhájában a hokedli volt az a hely, ahová mindenki leült egy pillanatra. Nem hosszú beszélgetésekre, csak úgy, két mozdulat között. A sparhelt melege mellé, egy gyors falatra, egy kis pihenésre. A hokedli nem volt kényelmes, de valahogy mégis jó volt rajta ülni. Talán azért, mert ott mindig történt valami, főtt a leves, sült a kenyér, jöttek-mentek az emberek, és a hokedli mindent látott, mindent hallott.

Több fajta hokedlit ismerhetünk. Fiókost, fiók nélkülit, és olyan is aminek a teteje felnyitható volt. Nanáékéban apró kincsek lapultak benne: régi kanalak, spárga, csavarok, egy-egy elfelejtett kulcs, és persze a „majd jó lesz valamire” kategória. A hokedli belseje olyan volt, mint egy kis családi idődoboz, minden benne volt, ami a ház körül fontos lehetett.
A hokedli nem kopott el olyan könnyen, mint a sámli. Erős volt, robusztus, fából készült, és ha meg is karcolódott, attól csak még több történetet hordozott magán. A lábain látszott, hol húzták arrébb évtizedeken át, a tetején pedig ott voltak a mindennapok nyomai, lisztpor, gyerekrajzok ceruzanyomai, egy-egy odakoccant lábas halvány emléke.

Ma már ritkán látni igazi hokedlit. A boltokban műanyag dobozok, összecsukható székek és modern konyhai bútorok sorakoznak, de egyik sem az a fajta, amelyik kibírja a fél életet, és közben csendben őrzi a ház történeteit. Nekem a hokedli nem csak egy ülőalkalmatosság. Egy darab múlt, amelyben benne van a konyha illata, a sparhelt melege, a család mozdulatai. Egy tárgy, amely nem mozdult sokat, mégis ott volt minden fontos pillanatnál.

Van egy tárgy, amely valahogy mindig ott volt körülöttem, akárhová is sodort az élet. Nem nagy dologra kell gondolni, és nem is különlegesre, mégis olyan, mintha a családunk csendes tagja lett volna. Ez pedig nem más, mint a sámli.

A mi kis otthonunkban is megvolt a zsámolyoknak a maguk gazdája. Apukámé nagyobb volt, az enyém kisebb, gyerekesebb. Nanáéknál, Polgáron a Toldi utcai házban pedig majdnem hogy „hegyekben” álltak a sámlik, mintha maguktól szaporodtak volna. Néhány a konyhában, a sparhelt mellett, vagy a nagyszobában a kemencénél, mert aki nem fért a sutba, vagy a kávához, az a kisszéken találta meg a helyét, de jutott a tehénólba, ahol a fejések nélkülözhetetlen kellékeként szolgáltak. Na és volt egy külön, amely csak Papóé volt, az ő sámlija, az ő helye, ahová mindig visszatért, ha épp nem sertepertélt valahol a portán.

A sámli akkoriban nem csak egy ülőke volt. Hely, biztonság, szokás. Az embereknek, és a sámedliknek megvolt a maguk kis pontja a háznál, a tornácon, a kemencénél, vagy éppen a konyhában, ahol a meleg mindig körbelengte őket. Nálunk sem volt ez másképp. A ház eladásakor ezek a kis székecskék mentek tovább az új otthonba, mintha csak tudták volna, hogy még dolguk van velünk.

A sámlik egy része öröklődött, másik része elkopott, és ilyenkor valaki mindig pótolta. Nem volt nagy ügy, előkerült egy újabb darab, és már be is illeszkedett a ház rendjébe. A képen látható egyik példány nagyapámtól került apukámhoz, majd onnan a kisebbik fiamhoz, és ma is úgy vigyáz rá, mintha egy darab múltat tartana a kezében.

Az igazi sámlik sokfélék voltak, egyszerűek, díszesebbek, de fából készültek, ki hogyan tudta. Ma már ritkán látni őket a boltokban, pedig egykor minden házban ott voltak, csendben, szerényen, a mindennapok részeként.

Nekem a sámli nem csak egy tárgy. Egy apró emlék, amelyben benne van három generáció mozdulata, hangja, illata. Egy darab gyerekkor, amely valahogy mindig hazatalál.

Gyerekként sokszor néztem, ahogy nagyapám a csizmáját a csizmalehúzóba akasztja. A mozdulat egyszerre volt szertartás és megkönnyebbülés. A csizma recsent egyet, nagyapám felsóhajtott, a csizmalehúzó pedig némán tűrte a terhelést, mintha csak erre született volna. Valójában erre is született.

A tárgy egyszerű volt,egy darab fa, két bevágás, némi kopottság, amit az évek tettek rá, de nekem gyerekként ez volt a „varázsgép”, amelyik képes volt legyőzni a makacs csizmát, amit én hiába rángattam. Sokszor próbáltam utánozni nagyapám mozdulatát, kisebb nagyobb sikerrel.

Aztán egyszer csak eltűnt. A modern cipők, a könnyű bakancsok, a műanyag talpak világában már nem volt rá szükség, de amikor néha előkerül egy régi pajtából vagy padlásról, a poros fa illata visszahozza azt a világot, ahol a tárgyaknak lelke volt, és ahol egy csizmalehúzó is tudott mesélni.

Gyerekkoromban, a ’60-as évek elején találkoztam először a bőrcsizmával Polgáron, nagyszüleim Toldi utcai házánál. Ez volt az a világ, amelyben a csizma több volt, mint egyszerű lábbeli. A régi parasztházakban a csizma nem tárgy volt, hanem társ. Jól emlékszem, hogy a sarokban mindig ott állt két csizma, egymás mellett, mégis két külön világként, az egyik a mindennapi, a másik az ünneplő. A paraszti élet elengedhetetlen tartozékai voltak.

A mindennapi csizma, a munka csendes tanúja
A mindennapi csizma olyan volt, mint egy öreg, hűséges kutya. Nem panaszkodott, nem kérdezett, csak ment a gazdájával: a sárba, a trágyadombra, a mezőre, a kertbe, a padlásra, a pincébe. A bőre repedezett, a sarka kopott, a szára megpuhult, de tartotta magát. Sokszor ezek a lábbelik többet láttak a világból, mint gondolnánk, hiszen gyakran örökségként maradtak a családban. Egy csizma akát több nemzedékeket is kiszolgált. A bőr megkeményedett, aztán meglágyult, majd újra megkeményedett, ahogy az élet is.

Az ünneplő csizma, a rang és a tisztesség jelképe
Az ünneplő csizma egészen más volt. Fényesre kenve, gondosan eltéve, sokszor ronggyal betekerve várta a vasárnapot, a vásárt, a lakodalmat. A templom előtt még egy utolsó simítást is kapott, mintha azt mondaná: „Most megadjuk a módját.”
Amikor Papóék ünnepi díszbe öltöztek, a csizma került fel utoljára. A lábukat gondosan kapcába tekerték, majd belebújtak a gyönyörűen fénylő, fekete bőrcsizmába. Volt valami különleges tartása és méltósága ennek a viseletnek, ami már önmagában is megadta az ünnep hangulatát. Gyerekként mindig csodáltam.

A csizma életútja, az átmenet
Mint már említettem, a legtöbb háznál két bőrcsizma volt használatban. Amikor az ünneplő csizma már nem volt elég fényes, elég új, elég „ünneplő”, akkor szépen lassan átkerült a másik oldalra. A lefokozásból nem volt sértődés. A csizma tudta a dolgát: előbb a templom kövén kopogott, aztán a baromfiudvaron csattogott.
Ez az átmenet volt a paraszti élet egyik legtermészetesebb része. A tárgyaknak életük volt, és ez az élet nem a kidobással, hanem az átalakulással ért véget.

A csizma mint nélkülözhetetlen kellék
A paraszti világban a csizma nem luxus volt, hanem szükséglet. Megvédte a lábat a hidegtől, a sártól, a víztől, a munkától, és közben valahogy a gazdája részévé vált. A járásából, a kopásából, a hajlásából meg lehetett mondani, kié. A csizma nem csak egy tárgy volt, hanem egy történet: egy emberé, egy családé, a munka és a mindennapok története.
A csizma, a kapca és a csizmahúzó együtt egy olyan világ mindennapi kellékei voltak, amely ma már eltűnt. Mégis, amikor felidézem őket, nem csak tárgyak jutnak eszembe, hanem egy életforma, amelyben minden mozdulatnak megvolt a maga rendje, és minden eszköznek a maga története.

A kapca, vagy kapcarongy ma már szinte teljesen eltűnt a mindennapokból, de a gyerekkorom része volt olyan természetesen, mint a csizma,a bakancs, a szánkó, vagy a téli udvar csendje.
A régi öregek még rutinos mozdulatokkal tekerték a lábukra ezt a téglalap alakú textildarabot, mielőtt belebújtak a csizmába. Nem zokni volt, hanem valami egészen más. Praktikus, egyszerű és meglepően hatékony találmány, amely generációkon át szolgálta az embereket.

Gyerekkoromban én is hordtam kapcát, főleg akkor, amikor szánkózni mentünk, vagy ha a csizma, vagy bakancs egy kicsit nagyobbacska volt. A kapca ilyenkor nemcsak melegített, hanem kitöltötte a lábbeli belsejét, és nem engedte, hogy a láb csúszkáljon benne. A téli játékokhoz, a havas udvarhoz, a csípős hideghez hozzátartozott ez a kis textildarab észrevétlenül, magától értetődően. A kapca anyaga többnyire vastag pamut vagy gyapjú volt, de sokszor régi ruhákból vágott darabokból készült. A paraszti világban ez volt a takarékosság és a találékonyság egyik jelképe: olcsó, tartós, könnyen pótolható, és ami a legfontosabb, meleg. A csizmák belseje akkoriban nem volt bélelt, a zoknik sem voltak olyan vastagok, mint ma, a kapca viszont mindent megoldott.

A 70–80-as évekre lassan kikopott a használatból. Megjelentek a bélelt csizmák, a jó minőségű zoknik, és a házi textilhasználat is háttérbe szorult. A kapca így szépen lassan eltűnt, és ma már leginkább csak az idősebbek emlékeiben, vagy múzeumokban találkozni vele.

Mégis, amikor eszembe jut, nem egy tárgy jut róla eszembe, hanem egy érzés, a tél, a gyerekkori játékok, a csizma nyikorgása a hóban, és az a fajta egyszerűség, amelyben minden kéznél volt, és mindenre volt egy praktikus megoldás. A kapca számomra nem csak egy régi textildarab, hanem egy darab gyerekkor, egy darab múlt, amelyet jó kézbe venni, jó felidézni, és jó továbbadni azoknak, akik már nem is hallottak róla.

SANYO DIGITAL CAMERA

A vasút mindennapjainak csendes hőse
A szívlapát nemcsak a bányákban, hanem a vasútnál is fontos szerepet kapott. Ezzel rakodták a szenet a vagonokból a kocsikra, onnan pedig tovább a Tüzép udvarra. A mozdulatok ereje, a lapátra hulló szén tompa zaja, a fekete por illata mind része volt annak a munkának, amelynek köszönhetően télen mindenki melegedhetett a kályha mellett. Ahol ma is szénnel fűtenek, ott sok helyen még mindig megtalálható egy-egy régi darab, csendben őrizve a múlt emlékeit. Bizonyos szakmai körökben a „hibridásó” elnevezés is elterjedt, ami jól mutatja, mennyire sokféle feladatra alkalmazták.

Emlékek a kazánházak és pincék világából
Sokan gyerekkorukból ismerjük, hiszen ott állt a pince, a széntároló falának támasztva. Nekünk is volt otthon, a kazánház sarkában, de soha nem tudtam vele megbarátkozni. A szívlapát súlya, a szén csörgése, a fűtőhelyiség jellegzetes illata mind olyan élmény, amelyet nehéz elfelejteni.

Te használtad annak idején?
Emlékszel a mozdulatra, ahogy a szén közé csapódott?

A kályha belsejében pattogott a tűz, a tetején álló bojlerben pedig lassan felmelegedett a víz. Amikor a lángok jó erősen égtek, a bojlerből finom, mély zúgás hallatszott — ez jelezte, hogy hamarosan lehet fürdeni vagy mosakodni.

A kályha nemcsak a vizet melegítette, hanem befűtötte a fürdőszobát is. A hideg téli napokon ez különösen nagy kincs volt: a meleg csempe, a párás levegő, a tűz illata mind hozzátartozott a régi idők fürdési szokásaihoz.

A fatüzelésű bojleres kályha ma már ritkaság, de aki valaha használta, annak a pattogó tűz hangja, a melegedő víz zúgása és a fürdőszoba különös, otthonos melege örökre megmarad az emlékei között.

Gyerekkoromban sokszor figyeltem, ahogy a felnőttek egyetlen mozdulattal életet leheltek a majdnem kialudt parázsba. A piszkavas koppant, a parázs sercent, a tűz pedig újra fellobbant. Volt ebben valami varázslat, amit gyerekként nem értettem, csak néztem, ahogy a vasrúd végén megmozdul a tűz.

Nálunk a piszkavasnak volt egy másik szerepe is, néha ezzel fenyegettek meg, ha rosszat csináltam. Nem komolyan, nem ijesztően, inkább csak úgy, ahogy a régi időkben szokás volt. Tudtam, hogy soha nem bántanának vele, de a mozdulat, ahogy a felnőtt kéz felé nyúlt a piszkavasért, elég volt ahhoz, hogy abbahagyjam a csínytevést. Ma már mosolygok rajta, milyen egyszerű eszközök is elégségesek voltak a rendre intéshez.

A piszkavas formája mindig a tűztérhez igazodott, hosszabb vagy rövidebb, kampós vagy egyenes végű, néha külön markolattal, hogy ne égesse meg a kezet, de bárhogy is nézett ki, ugyanazt a célt szolgált, a tűz életben tartását.

Gyerekkoromban még apukám és anyukám hozta-vitte a kannát, amikor a kinti széntárolóból be kellett hordani a szenet. Ahogy cseperedtem és nagyobb lettem, én is kivettem a részem a munkából, eleinte csak keveset hordtam be, később már egyre többet. A kanna fémes csörgése, a szén illata, a hideg reggelek mind hozzátartoztak ehhez a téli munkához.

De nemcsak a szén behordására használtuk. A reggelre kihűlt salakot is ebbe gyűjtöttük, majd kivittük az utcára, és a lovaskocsik által vájt keréknyomokba öntöttük. Így telt a tél, így működött a ház, és így tanultuk meg, hogy a melegért bizony dolgozni kell.

A kanna mellé mindig ott volt a kis kézi szeneslapát is, amivel a szenet be tudtuk dobni a tűztérbe, és amivel reggelente a kihűlt salakot kiszedtük.

Szenes kanna. Képforrás: Google képkereső

Ma már más világ van, más fűtés, más eszközök, de a szenes kanna, és a kislapát emléke megmaradt, néhány darab a gyerekkorból.

Gyerekkoromban a fürdés nem a fürdőszobában történt. Annak a nádfedeles házikó szobájában, ahol világra jötte. Abban a szobában, ahol még  a sparhelt adta a meleget, a döngölt padló pedig magába szívta a ház illatát. A meszelt falak visszaverték a villanykörte sárgás fényét, és ettől az egész helyiségnek volt valami különös, otthonos derengése.

A Fém teknő. Képforrás: Galéria Savaria

A fém teknő két hokedlin állt, közel a sparhelthez. A tűzhelyen egy lavorban melegedett a víz, az asztalon pedig egy kupában ott várta a hideg, hogy majd összekeveredjen vele. Anyukámnak megvolt a maga ritmusa: először forró vizet öntött a teknőbe, hogy felmelegedjen a fém, aztán a kupa fedelével adagolta hozzá a hideget, amíg el nem érte azt a hőfokot, amit ő megfelelőnek gondolt.

Fém teknő a falhoz támasztva. Képforrás: Galéria Savaria

Nekem ez néha túl meleg volt. Gyerekként nem nagyon volt beleszólásom, lefekvés előtt ez volt a menetrend. Aztán ahogy megszoktam, már nem bántam. A kis műanyag hajóimat úsztattam, süllyesztettem, és figyeltem, ahogy a gőz lassan felemelkedik a teknő fölött, majd beleolvad a szoba meleg levegőjébe.

A Fém teknő hátsó oldala. Képforrás: Galéria Savaria

Amikor a víz kihűlt, kikéredzkedtem. Az asztalon letörölköztettek, valami illatos olajjal bekentek, és anyukám karjában kerültem a meleg dunyha alá. A szoba csendje, a sparhelt utolsó pislákoló fénye, a frissen fürdetett gyerek illata… ezek együtt adták azt a biztonságot, amit ma már csak az emlékeimben találok meg.

Fém teknő, a nyári fürdőzésekhez-régen. Képforrás: Galéria Savaria

A teknő már nincs meg. Eltűnt valahol az évek között,de az első fürdések hangulata, a meleg fény, a gőz, a sparhelt duruzsolása, anyukám mozdulatai bennem él tovább, és talán épp ez a lényeg,: nem csak a tárgy emléke marad meg, hanem az érzés, amit köré épített az élet.