A játék, amelyben a gyerekkorom egész világa benne volt

Gyerekkorom egyik kedvenc játéka volt az Ország–Város–Fiú–Lány… A legtöbbször az unokatestvéreimmel, Margóval és Évával játszottuk, amikor a vakáció egy részét a Nanáéknál (nagymamámnál)  töltöttük. Ha kint esett az eső, vagy rossz idő volt, a konyhaasztal köré gyűltünk, mindenki maga elé húzta a kockás vagy vonalas füzet egy letépett darabját, és már írtuk is a címeket a lap tetejére.

A szabályokat mindig gyorsan letisztáztuk, mert a lényeg nem a vita, hanem maga a játék volt. Egyetlen betű határozta meg, milyen szavakat kellett a kategóriákba írni: országot, várost, fiú- és lánynevet, állatot, növényt, foglalkozást és tárgyat. A játék úgy indult, hogy egyikünk elkezdte mondani az ábécét, a másik pedig egy váratlan pillanatban megállította. Az így kapott betűvel kellett megtölteni a címkéket a lehető leggyorsabban. Aki először végzett, az kiáltotta, hogy „STOP!”, és ezzel lezárult az adott kör. Ezután jött az egyeztetés: az azonos szavakat kihúztuk, a hibásakat töröltük, a végén pedig mindenki összeszámolta a pontjait. Tizenöt-húsz parti után rendszerint kiderült, ki lett a nap győztese.

Ez a néhány percnyi versenyfutás alaposan megmozgatta az agytekervényeinket. Nagyon szerettem ezt a játékot, mert míg matekban a lányok rendre jobbak voltak nálam, itt végre kiteljesedhettem. Közben pedig észrevétlenül rendet raktunk a fejünkben, megmutattuk, mit tudunk, és tanultunk egymástól. A játék egyszerre volt verseny, tanulás és közös élmény, olyan, amelynek minden sora, minden ceruzanyoma ma is visszahozza a gyerekkor hangulatát.