Ez a nap azt hiszem mindannyiunk számára felejthetetlen nap, amit persze mindenki másképpen élt meg. Nekem 60 évvel ezelőtt jött el ez a pillanat. Ahogy visszagondolok, már az iskola kezdés előtti hetekben, napokban „iskolalázban” égtem. Kérdezősködés János barátomtól, aki egy évvel ezelőtt már átélte ezt a helyzetet. Ahogy közeledett a várva várt nap, egyre csak sűrűsödtek az események. Füzet és írószervásárlás, sorban állás Anyukámmal a tankönyvekért, hazavitel után pedig lapról lapra átnézegetve, ezernyi kérdés szüleimnek, hogy ez mi, az mi, amire a válasz legtöbb esteben az volt, hogy ... holnaptól mind ezekre fogsz választ kapni, mi pedig itthon segítünk neked. Az elalvás nem ment könnyen, csak a holnapra tudtam gondolni. Nem is tudom aludtam-e, vagy csak valahogy átkavarodtam a holnapba, az biztos, hogy nem kellett ébreszteni, nem úgy mint később. Kipattantam az ágyból reggeli, tisztálkodás, öltözködés, és startra készen vártam a vezényszót, ... indulhatunk. Míg az iskolához értünk végig fogtam Anyukám kezét, hátamon a táskával, benne a tudástárral.

Itt Én vagyok Én, óvoda után, iskola előtt. Képforrás: Bálint János

Az iskola előtt már nagy volt a tülekedés, ismerősök mindenfelől, akikkel az óvodában együtt voltam, és azokkal, akik már egy, vagy két éve átélték ezt a pillanatot. Az iskola egyébként nem volt messze tőlünk, a szemben levő utca végében, kb. 200 méterre. Zsidó iskola néven ismerte mindenki, mert régen az Izraelita felekezet gyerekei tanultak itt, még a 2. világháború előtt. A bejárati ajtó, és persze az épület is óriásinak tűnt. Néhány lépcső felfele, majd ki az udvarra, ahol a gyerekzsivajtól saját hangomat sem hallotta.

A Polgári Zsidó iskola, ahol az alsó tagozat első néhány évében jártam. Képforrás: Bálint János

Egy kedves hölgy anyukámat útba igazította, …. oda menjetek Icukám, és csatlakoztunk a már előttünk jövőkhöz. Egyszer csak megszólalt valami harangszó szerű, de nem a templomé, hanem egy kisebb, de annál élesebb. A hölgy aki az  imént útba igazított minket, az anyukákat a „falhoz” állította, mi „újoncok” pedig megszeppenve vártuk, hogy mi fog történni. A „harangszóra” persze mindenki lecsendesedett, …Figyelem!… Figyelem!…, egy másik néni pedig arra kért mindenkit, hogy legyünk csendben, és elkezdte mondanivalóját, amiből nem sok mindent értettem, de fontosnak tűnt, mert Anyu nagy figyelemmel hallgatta, majd a végén egy szűkebb tanácskozás a fiatal hölgy és a szülők között. Ezután Anyu odafordult hozzám, ….most elkell mennem, mert a tantermekbe már a csoportoddal kell menni, de mire vége az óráknak kinn leszek az iskola előtt, egy puszit is nyomott a homlokomra, s még odasúgta, … legyél, ügyes, és figyelmes. A szám egy kissé elgörbült, de azért vissza tudtam fordítani a sírásomat, nehogy a többiek kinevessenek, majd a kedves hölgy beinvitált minket az egyik tanterembe, ahol leültetett bennünket a padba, és bemutatkozott, Csiszár Dezsőné vagyok, de hívjatok, csak Marika néninek.

Az első tanár néni, Csiszár Dezsőné-Szabó Mária, de nekünk csak Marika néni. Képforrás: Csiszár Marika Képszerkesztés: Bálint János

A tanító néni tartott egy névsorolvasást, utána nagyon sok mindenről beszélt, amire már nem emlékszem, de minden bizonnyal így utólag visszagondolva, az elkövetkezendő napok napirendjét, és egyéb iskolai dolgokat, amit az a „harangszó” szakított meg ismét, amit már hallottam az udvaron nemsokkal ezelőtt.  Mint utólag kiderült, az általam „harangszónak” vélt dolgot csengetésnek hívták, ami azt jelzi, hogy mikor kezdődik a tanóra, és  mikor van vége. Ugyan ez a folyamat egy párszor még megismétlődött, „harangszó”, bocs csengetés, ki az udvarra szaladgálás, beszélgetés, ismerkedés, csengetés, bevonulás, feszült figyelem a padokban, és az utolsó csengetés után már nem az hangzott el, hogy ki az udvarra, hanem az, hogy most mindenki belepakol a táskájába, felveszi azt a hátára, és kimegyünk az iskola elé, ahol már a szüleitek várnak benneteket. Egy kis forgalmi dugó, tülekedés a folyosón a külső bejárati ajtó felé, és amikor átvergődtem a tömegen, megláttam Anyut, és Aput., boldogan rohantam feléjük, hazafelé pedig jött a megszámlálhatatlan kérdés-felelek.
1966.szeptember 1. csütörtök.

Én vagyok, Én az iskolapadban 1966.szeptember 1.-én. Képforrás: Bálint János

A Vágóhíd. Képforrás: Vighné Lovász Éva Digitalizálás: Balatoni Réka Forrás Polgár Anno facebook oldal

A mellékelt fénykép, amely a ’80-as években készült, már egy fél évszázados épületet mutat. A hóval borított udvar, a csupasz fák és a masszív, boltíves ablakok olyan hangulatot adnak, mintha megállt volna az idő. A régi polgáriak sokszor mesélték, hogy a vágóhíd környéke külön világ volt, reggelente érkeztek a gazdák szekerei, a hentesek ismerték egymást, és a munka zaja betöltötte a környéket. Aki arra járt, tudta, hogy ott mindig történik valami, még ha nem is a legszebb munka, de hozzátartozott a falu életéhez.
A bezárás után az épület lassan elcsendesedett. A falak még sokáig őrizték a régi idők nyomait, a vasajtók nyikorgását. Ma már teljesen más funkciót lát el, de a lényeg, hogy nem bontották el, csak egy kicsit átalakították itt-ott, így egy helyi vállalkozásnak köszönhetően új élet költözött a vágóhídba mi pedig, ha ránézünk, még mindig a régi időkre emlékezünk.

A képeslap egy nyugodt, rendezett utcaképet örökít meg Tiszapolgárról, ahol a Takarékpénztár és a Magyar Királyi Csendőrségi laktanya épületei állnak egymás mellett. A felvétel a második világháború előtti időszakból származhat, amikor a település még a régi rend szerint élt.

Az előtérben álló emberek ünnepélyes, kissé feszes tartásban pózolnak — láthatóan tudatában voltak a fényképezés jelentőségének. A korabeli öltözetek, a kalapok, kabátok és ruhák mind a hétköznapi élet ünnepi pillanatát idézik meg.

A Takarékpénztár épülete a gazdasági biztonság és a jövőbe vetett hit szimbóluma volt, míg a csendőrségi laktanya a rend és fegyelem jelenlétét jelezte a település központjában. A két épület együtt egy olyan korszakot idéz, amikor a közintézmények még szoros kapcsolatban álltak a helyi közösséggel.

A képeslap nemcsak épületeket mutat, hanem egy pillanatot őriz abból az időből, amikor egy fényképezőgép érkezése még eseménynek számított, és amikor a városképet még az emberek jelenléte tette élővé.

Tiszapolgár Látkép Képforrás: Bajzáth Péter

A képeslap 1930-as években készülhetett, készítője a templomtorony keleti ablakából örökítette meg az előtte elterülő települést. A látkép középpontjában a mostani Barankovits térhez vezető út, valamint a Munkácsy utca és a Móricz Zsigmond út kereszteződése látható. Jól kivehető a fotó jobb oldalán az egykori mozi tetőszerkezete, a bal oldalon a szövetkezeti ház és a TSZ tanácsterme, iroda épületei. A háttérben feltűnik a Leány- és Fiúiskola épülete, melynek „fehérlő” falai úgy tekintenek ránk, mintha a jövőbe néznének, miközben felidézik az ott eltöltött éveink emlékeit.
Ezek az épületek már a múlt részei, de bennünk még mindig élnek.
A képeslap nemcsak a város akkori városszerkezetét dokumentálja, hanem egy letűnt korszak mindennapjait és hangulatát is visszaadja számunkra.

Tiszapolgár Látkép Képszínesítés: Bálint János
Eredeti kép fekete-fehér

Képforrás: Bajzáth Péter

A Korona-szálloda és Takarékpénztár éületa z egykor Szent Imre utcában. Képforrás: Bajzáth Péter

A bal oldalon a Korona Szálloda épülete látható, amely a századforduló környékén épülhetett, és a korabeli Polgár egyik meghatározó vendégfogadója volt. A jobb oldalon a Polgári Takarékpénztár épülete áll, amely a település pénzügyi életének központi intézménye volt.

A képeslap a századforduló hangulatát őrzi: a poros főút, a gyalogosan közlekedő emberek, a távíróoszlopok és a kézzel színezett égbolt mind azt a világot idézik meg, amikor Polgár még a régi rend szerint élt. A házak ma már nem állnak, de a képeslap megőrzi azt a pillanatot, amikor a Szent Imre utca még így nézett ki.

Tiszapolgár Községháza. Képforrás: Bajzáth Péter

A kép ma már egy eltűnt világ csendes tanúja, a régi tér, a lovas kocsi, a gyülekező emberek mind azt a Polgárt idézik meg, amelynek mindennapjai egyszerűek, mégis jelentéssel teliek voltak.
Egy pillanat, amely megmaradt, és amely ma is mesél arról, honnan jövünk.

Polgár, Szent Imre utca 1938. Képforrás: Bajzáth Péter

A képeslap megállít egy pillanatot abból a világból, amelyet ma már csak emlékezetből idézhetünk fel. A házak, az üzletek, a cégéreik mögött ott volt egy sokszínű, egymás mellett élő közösség, köztük a polgári zsidóság, amelynek tagjai a település gazdasági és kulturális életének fontos szereplői voltak. A kép még a vihar előtti csendet mutatja, azt a Polgárt, amelyet a történelem később fájdalmasan megváltoztatott. Ma, amikor ránézünk erre a képeslapra, nemcsak egy utcát látunk. Látjuk a régi Polgár mindennapjait, az eltűnt üzleteket, a megváltozott neveket, és azokat is, akik már nincsenek közöttünk. A képeslap így válik emlékezetté, egyszerre dokumentummá és tisztelgéssé azok előtt, akik itt éltek, dolgoztak, és akiknek történetei ma is részei a település múltjának.