A Bethlen Gábor út 9. szám alatti posta épület az elmúlt negyven év alatt lassan olyan lett, mint egy különös, elvarázsolt kastély. Amikor 1981-ben átadták, a város egyik legmodernebb, legforgalmasabb középülete volt, mert a távközlés, postaforgalom, adminisztráció minden egy helyre összpontosult, minden mozgott, minden élt. Ma viszont már egészen más világot idéz. Olyan, mintha a régi nyüzsgés egyszerűen kisétált volna belőle, és ott maradtak a falak, a terek, a lépcsők csendben, magukra hagyva, és lassan olyanná válik, mint egy kísértetkastély.

Az évtizedek alatt a posta szerepe teljesen átalakult. A levelezés digitális térbe költözött, a pénzforgalom bankokba és online felületekre, a távközlés pedig végleg elszakadt a postától. A közel 4700 m²‑es épületből ma már csak egy szinten működik postahivatal, a többi helyiség irodaként vagy raktárként él tovább. A forgalom töredéke annak, ami a nyolcvanas években volt.

Aki járt ott akkoriban, tudja, a posta nem egyszerű intézmény volt. Sorban állás bélyegért a levélfeladáshoz, pénzfeladás, vagy pénzfelvétel a kis ablaknál, izgatott várakozás a telefonfülkénél, hogy mikor kacsolják a hívott felet. A Karácsonyi csomagok érkezése, feladása, és a sárga csekkek végtelen sora, mind-mind sajátos, különleges hangulatot adott az egésznek.

Ma már mindez történelem. A hatalmas épület kissé üresen kong, mint egy régi kastély, amelynek termeiben még ott visszhangzik a múlt. A posta ma már nem központ, csak egy bérlő a saját egykori birodalmában, de a tó közelsége, a Bethlen Gábor út forgalma, a környező intézmények és a modernista tömegformálás még mindig városképi jelentőségűvé teszik. Aki ránéz, az nem csupán egy irodaházat lát, hanem Leninváros építészeti örökségének egyik utolsó nagy darabját, egy korszak különös építményét, amikor a város fiatal volt, ambiciózus, és hitt abban, hogy a modernitás épületei új életminőséget hoznak.

A jövője ma még bizonytalan. Mérete, elhelyezkedése és szerkezete miatt sokféle irány elképzelhető, irodaház, szolgáltató központ, kulturális tér, akár luxus lakások. Részleges vagy teljes átalakítás, újragondolás ma már nem kérdés, hanem tény. Az épület már eléggé megkopott, de még áll, s amíg áll, addig őrzi a város egyik legszebb, felejthetetlen korszakának emlékét, mint egy elvarázsolt kastély, amely tudja, hogy mi minden történt benne, és csendben tovább őrzi az emlékeket.

A hetvenes évek közepére már mindenki tudta Leninvárosban, hogy a régi posta nem bírja tovább. A város nőtt, az ipar terjeszkedett, a telefonvonalak száma megsokszorozódott, és egyre több szolgáltatás futott át a postán. A döntés megszületett, új, korszerű postaforgalmi és távközlési központ épül a város szívében, az akkori Nógrádi Sándor úton, a mostani  Bethlen Gábor út 9. szám alatt. A terv papíron egyszerű volt. A megvalósítás már kevésbé.

1976 januárjában a 22-es számú Állami Építőipari Vállalat megkezdte a munkát. A POSTABER volt a beruházó, és mindenki abban bízott, hogy az épület 1978-ra elkészül. A város központja ekkoriban formálódott, új lakóházak, üzletek, közintézmények nőttek ki a földből, és a posta is ennek a nagy városépítési hullámnak volt része. Aztán a lendület egyszer csak… elfogyott.

Évek, amikor nem történt semmi
A hetvenes évek második felében voltak hónapok, sőt olyan évek is, amikor a környéken egy árva építőmunkást sem lehetett látni. A város lakói már csak legyintettek: „Majd egyszer elkészül.”
A beruházó sürgette a kivitelezőt, a kivitelező pedig a beszállítókat, ami akkoriban a szocialista építőipar örök körforgása volt.

A tervezett 1978-as átadásból 1979 lett, majd 1980… és még mindig nem volt kész, ami a teljes műszaki átadás kudarcával zárult.
1981. október 9-én végre megkezdődött a műszaki átadás-átvétel. A remény nagy volt, a valóság annál kiábrándítóbb.
Az üzemeltető nem vette át az épületet.
A hibák listája olyan hosszú volt, hogy külön kötetet lehetett volna belőle kiadni, mert a hibajegyzék 64 oldalas volt, a hiánypótlási jegyzékben 1112 tétel szerepelt.
Ez nem egyszerű „kozmetikai javítás” volt, a beázások, hibás elektromos rendszerek, rosszul záródó nyílászárók, hiányzó burkolatok, félbehagyott gépészeti munkák… minden, ami egy nagy állami beruházásnál csak előfordulhatott.

1980 november az újabb átadás, újabb visszaadás

A legsúlyosabb hibákat kijavították, így 1980. november 28-án az üzemeltető átvette az épületet, majd rögtön vissza is adta a kivitelezőnek a további javításokra.
Határidők:
– belső munkák: 1981. január 15.
– külső munkák: 1981. március 31.
A javítások azonban ugyanolyan lassan haladtak, mint maga az építkezés. Végül a posta helyiségenként vette át az épületet, és  ahogy elkészült, úgy költöztek be.

1981.április 6.-án végre megnyílik az új posta

Hosszú évek csúszása, vitái és javításai után 1981. április 6-án átadták az új postaforgalmi és műszaki épületet. A város lakói fellélegeztek, végre elkészült az a modern központ, amelyet már évek óta vártak, igaz külső megjelenését tekintve elég megosztó jelzőket kapott.

Az átadás után fél évvel egy fontos mérföldkőhöz érkezett a hivatal, ugyan is 1981. szeptember 1-jén 15 órakor átadták az új automata távbeszélőközpontot is. Ettől kezdve Leninváros előfizetői a Crossbar-rendszerű központon keresztül telefonálhattak, és a város bekerült az országos távhívó hálózatba.
Ez volt az a pillanat, amikor a város körzetszáma hivatalosan is 49 lett.

A városunk postájának története szinte egyidős a város születésével. Amikor az 1950-es évek elején megindult a Tiszapalkonyai Erőmű, és a Tiszai Vegyipari Kombinát építése, a munkások ezrei érkeztek ide, és a korábbi, szerény infrastruktúra már nem tudta kiszolgálni az új igényeket. A posta, ahogy minden új helyen az elsők között vált nélkülözhetetlenné, hiszen levelek, pénzutalványok, hivatalos iratok, telefonkapcsolatok… mindezek nélkül nem működött volna sem a gyár, sem az épülő település. Eleinte az Erőmű egyik fabarakk épületébe érkeztek a küldemények, majd ahogy elkezdték a város építését, az elosztóhely az épülő városba költözött.

Az egykori KÖMI egyik barakk épületében indult el a postai küldemények kézbesítése, átvétele. Képforrás: Tiszaújvárosi Helytörténeti Gyűjtemény

1953-ban nyílt meg az első posta, mégpedig az egyik felvonulási épületben. Ez a megoldás akkor teljesen természetes volt, mert a város még csak épült, minden ideiglenes volt, minden napról napra változott. A posta azonban már ekkor is a település egyik legfontosabb szolgáltatása lett.

A Liszt Ferenc út, és az egykori Május 1. út sarkán kapott helyet a város első igazi postája. Képforrás: Tiszaújvárosi Helytörténeti Gyűjtemény

A Debreceni Tervező Iroda 1957-es városépítési terve még úgy számolt, hogy a postát egy lakóépület földszintjén helyezik el. A minisztérium azonban másképp gondolta, ezért önálló postahivatalt hoztak létre, amely nemcsak a lakosságot, hanem a hatalmas ipari üzemet is ki tudja szolgálni. Így született meg a döntés, hogy a Liszt Ferenc út, és az egykori Május 1. út sarkára kerüljön a posta. Ez volt az első valódi, állandó helye a szolgáltatásnak. Innen működött egészen addig, amíg a város központjának kiépítése el nem érte azt a szintet, hogy egy modern, nagy kapacitású postaforgalmi és távközlési központ építése is időszerűvé vált.

A Liszt Ferenc út, és az egykori Május 1. út sarkán lévő épületben üzemelt a város első igazi postája. Képforrás: Tiszaújvárosi Helytörténeti Gyűjtemény

A hetvenes évek közepére Leninváros már nem egyszerű ipari település volt, hanem egy tudatosan tervezett, modern város, amelynek központjában helyet kaptak az igazgatási, kereskedelmi és szolgáltató intézmények. A posta szerepe ekkorra már messze túlmutatott a levelek feladásán, a gyár és az üzemek belső kommunikációja, a pénzforgalom, a telefonhálózat működtetése, a lakosság mindennapi ügyei mind-mind a postán keresztül zajlottak . és egyértelművé vált, hogy a régi posta kinőtte magát, és a városnak szüksége van egy új, korszerű, nagy kapacitású épületre, amely egyszerre szolgálja ki a lakosságot, az ipart és a távközlést.

Így született meg az a döntés, amely végül a Bethlen Gábor út 9. szám alatti, ma is ismert postaépület felépítéséhez vezetett, egy olyan korszakban, amikor Leninváros központja egyszerre formálódott, épült és kereste a saját arculatát.
Folytatás a 2. részben….

A Lenin úti lábasház nemcsak lakóépületként volt fontos, hanem az alattuk húzódó fedett részek is sajátos világot formáltak. Ez a hatlépcsőházas épület határozta meg leginkább az utcaképet.
A ’70-es évek végére az itt húzódó helyek teljesen átalakultak,  az egykori átjárók helyén sorra jelentek meg a kisebb-nagyobb üzletek és szolgáltatók, és mára már csak egyetlen átjáró őrzi eredeti szerepét. A lábasházak alja azóta is a város egyik legélénkebb pontja, öt évtized alatt megszámlálhatatlan vállalkozás működött itt.
Aki itt nőtt fel, annak minden bolt, minden kirakat, minden felirat egy-egy korszakot idéz.

Az egykori Lenin út jobb oldalán a 6 lépcsőházas lábasház. Képforrás: Tiszaújvárosi Helytörténeti Gyűjtemény

(A teljesség igénye nélkül)
Az elsők között költözött ide az Optika–Ofotért, a Fotószalon, a Könyvesbolt, a Virágbolt és az Ínyenc Falatozó. Ahogy a város igényei változtak, megjelent a Zöldséges, a Halbolt, az Órás, a Bőröndös, a Rövidáru, a Mini Gólya, a Randevú cukrászda, vagy a Borozó-Borkóstoló., ahol egy időben vasárnaponként kenyeret és tejet is lehetett kapni, mert abban a korban, még vasárnap minden üzlet zárva tartott.

A 6 lépcsőházas lábasház üzletsora. Képforrás: Tiszaújvárosi Helytörténeti Gyűjtemény

A város első magánvállalkozásai is itt bontakoztak ki, Gyuricskó Lacinak köszönhetően: a Sport–Játék–Ajándék, az Ádám és Éva butikok, a Stabil autósbolt, valamint a feledhetetlen Lola és Béla által vezetett Napsugár Horgászbolt. A rég elfeledett üzletek között ott volt Szélesi Misi festékboltja is, és a város emlékezete szerint talán egy iparcikkbolt is működött ezen a részen.

A 6 lépcsőházas lábasház alatti üzletek egy része. Képforrás: Tiszaújvárosi Helytörténeti Gyűjtemény

Az idő azonban teljesen átrendezte a lábasházak alatti üzletsort. Vállalkozók jöttek-mentek, kirakatok cserélődtek, és mára már csak a virágbolt maradt meg eredeti helyén — más formában, más üzemeltetővel, de ugyanazzal a szereppel.

A 6 lépcsőházas lábasház alatti üzletek egy része. Képforrás: Tiszaújvárosi Helytörténeti Gyűjtemény

A lábasházak alja így vált a város egyik legváltozatosabb, mindig pezsgő részévé. Ahol ma modern üzletek sorakoznak, ott egykor a város fiatalsága találkozott, vásárolt, beszélgetett — és minden kirakat mögött egy darabka helytörténet rejtőzik.

1973 novemberében nagy volt a sürgés-forgás Leninváros új büszkesége, a Hotel Olefin körül. A város vezetése, a TVK, a vendéglátósok és a kivitelezők mind tudták, ez nem egy átlagos átadás lesz. A keleti régióban addig nem létezett ilyen színvonalú szálloda, és most miniszteriális vendégek, külföldi delegációk, ipari nagyágyúk érkeztek, hogy elsőként lépjenek be az új hotel ajtaján.

Képforrás: LEAD Technologies Inc. V1.01

A megnyitó azonban nem indult zökkenőmentesen.
Az akkori dokumentumok így idézik fel a pillanatot:
„Sorra jönnek a megnyitóra a miniszteriális vendégek, toporognak az Olefin szálloda liftje előtt, nyomkodják a gombokat, de hiába.
Az aknákban még a szerelők szorgoskodnak…”
A lift tehát nem működött. A fontos emberek pedig ott álltak a vadonatúj szálloda előterében, és csak nézték a mozdulatlan ajtókat.

A Hotel Olefin előtere és a liftek. Képforrás- képszerkesztés: Bálint János

Ekkor lépett közéjük Huszár Andor, a TVK vezérigazgatója, aki nemcsak megálmodta a szállodát, hanem a megnyitó napján is vállalta a felelősséget. Egy percet sem habozott, … uraim, kövessenek…, majd egy reggeli lépcsőzésre invitálta a nagyérdemű társaságot.
Elől a vezérigazgató, mögötte pedig a vendégek követték egészen a negyedik emeletig, és közben mesélt, hogyan született meg az ötlet, miért volt szükség háromcsillagos hotelre, és hogyan vált valóra mindez. A fontos emberek pedig bár kissé lihegve, de minden zokszó nélkül hallgatták a lelkes beszámolót, és lábbal foghatóan is érezték, hogy valóban különleges helyre érkeztek.
A visszafele út már a megjavított liftben történt, a földszintre érve Huszár Úr kitessékelte a vendégeket, …no már itt is vagyunk…kifelé…, s közben az összeráncolt vastag szemöldökei alatt, magában elégedetten mosolygott, és szerényen csak annyit mondott magában, …”ezt is megcsináltuk”…

A Hotel Olefin. Képforrás: Egykor.hu Képszerkesztés: Bálint János

Innentől kezdve már minden a történelem része, a hotel előtt fekete Volgák és Mercedesek sorakoztak, bent pedig a város új társasági élete zajlott.
A hetvenes évek Leninvárosa ekkor lépett be igazán a modern vendéglátás világába.
A megnyitó napja így vált legendává, egy kis csúszás, egy kis lépcsőzés, sok mosoly, és egy nagy ígéret, amely valóra vált. A Hotel Olefin megszületett, és vele együtt egy korszak is.

Folytatás a 3. részben…

Lábasházak tekintetében 4 háztömbről beszélhetünk. Három a Barcsay téren, egy pedig az egykori Lenin úton van, amiknek az eredeti koncepciója szerint az épületek alatt nyitott, átjárható terek maradtak volna. Ezek az épületek mára Tiszaújváros egyik jellegzetes építészeti elemei. Ezek az egyszerű lakóházaknak valójában egy kor jelképe:
– a szovjet mintájú városépítésé,
– a gyors iparosodásé,
– a fiatal város zajos, poros, de lelkes éveié,
– és azoké az embereké, akik akkoriban itt teremtettek otthont maguknak.

A Lenin úti lábasház beépítés előtt. Képforrás: Tiszaújvárosi Helytörténeti Gyűjtemény

A gyakorlat azonban hamar más irányt vett. A legtöbb lábasház alja ma már üzleteknek, vagy szolgáltatóknak ad helyet. Egyetlen egy kivétel maradt, az egykori Lenin úti, a leghosszabb lábasház alatt máig megvan egy átjáró, amely őrzi az eredeti elképzelés hangulatát, egyfajta emlékként arra, milyen volt a város, amikor még épült.

A Lenin úti lábasház beépítés után. Képforrás: Tiszaújvárosi Helytörténeti Gyűjtemény

A lábasházak beépítés után.
Az egykori Lenin úti, és a mostani Barcsay téri lábasházak alatti részek a ’80-as évekre teljesen átalakultak.
A város fejlődésével egyre több üzletre, szolgáltatóhelyre volt szükség, így a lábak közötti tereket fokozatosan beépültek.

A Barcsay téri lábasházak a beépítés után. Képforrás: Tiszaújvárosi Helytörténeti Gyűjtemény

Az évek során számos vállalkozásnak adtak helyet a lábasházak alatti terek.
Sokan emlékezhetnek még a régi Barcsay téri fodrászatra, a Rétes boltra, a Lottózóra, a Dobó divatra, a Bussy féle sport-játékboltra, Ibusz irodára, vagy a Lenin páncélautónak fenntartott „garázsra”.

A Barcsai téri lábasházak a beépítés után. Képforrás: Tiszaújvárosi Helytörténeti Gyűjtemény

Egy korszak emlékművei.
Ma, amikor végig sétálunk a Barcsay téren vagy az egykori Leni út lábasházi szakaszán, talán már fel sem tűnik, hogy ezek az épületek valaha mennyire különlegesnek számítottak, de aki átélte az építésüket, aki hallotta a cölöpverők hajnalát, aki látta a város növekedését, annak a lábasházak nem csupán beton és panel, hanem emlékek, történetek, egy korszak lenyomatai.
A lábasházak története nemcsak építészeti érdekesség, hanem élő helytörténet, amelyben benne van a város születése, fejlődése és átalakulása.

Leninváros, a mai Tiszaújváros, a magyarországi szocialista városépítés egyik legkarakteresebb példája. A ’60-as és ’70-es években a város szinte a semmiből nőtt ki, a Tiszai Vegyi Kombinát köré szerveződve. A gyors iparosodás és a szovjet mintájú várostervezés együtt hozta létre azt a különleges városképet, amelyet ma is ismerünk.
A lábasházak építése a ’70-es évek elején kezdődött, elsőként a mai Barcsai téren. A szovjet várostervezési elvek ekkor már erősen jelen voltak, hiszen a cél a modern, átjárható, szellős városkép kialakítása volt. A lábakra emelt épületek alatt szabadon lehetett közlekedni, a terek világosabbak maradtak, és a városkép is kapott egy modernista karaktert.

Cölöpverő a 8 emeletesek árnyékában. Képforrás: Csoltai Lajos

A cölöpverők ideje.
Aki akkoriban a közeli nyolcemeletesekben lakott, pontosan tudja, milyen volt a lábasházak alapozása. A cölöpverők hangja már hajnalban felverte a környéket. A csörgőóra helyett sokaknak a gépek adták az ébresztőt, és míg az órára rá lehetett csapni, a cölöpverőnek hiába mondtad a magadét, az bizony nem állt le.
A város ekkor még fiatal volt, tele építkezéssel, zajjal, porral, de ugyanakkor tele reménnyel is.
A lábasházak pedig ennek a korszaknak lettek a jelképei, egyszerre jelentették a modernitást és a mindennapi élet kihívásait.

Az épülő Lenin úti lábasház. Képforrás: Tiszaújvárosi Helytörténeti Gyűjtemény Képszerkesztés: Bálint János

Miért éppen lábakon álltak?
A szovjet építészeti minták több okból is kedvelték a lábakra emelt épületeket:
– szabad átjárhatóság
– szellős, világos városkép
– praktikus közműelhelyezés
– modern, korszerű megjelenés
Leninvárosban mindezek a szempontok érvényesültek.

Az épülő Lenin úti lábasház. Képforrás: Tiszaújvárosi Helytörténeti Gyűjtemény Képszerkesztés: Bálint János

A város tervezői egy olyan központot képzeltek el, ahol a gyalogosok szabadon mozoghatnak, az épületek alatt pedig közösségi terek, üzletek, szolgáltatások kaphatnak helyet.

Folytatás a 2. részben, amikor beépülnek a nyitott terek a házak alatt.

A hetvenes évek elején Leninváros még fiatal volt, de már hatalmas lendülettel épült. A Tiszai Vegyi Kombinát dübörgött, a város nőtt, és egyre több külföldi szakember, mérnök és üzleti partner érkezett a keleti régióba. A városnak szüksége volt egy olyan helyre, amely méltó módon fogadja őket, egy szállodára, amely egyszerre reprezentatív, modern és a kor színvonalát meghaladó. A gondolat megszületésének pillanatát egy korabeli dokumentum így idézi fel:
„Nagyon sok a külföldi partnerünk és sose találunk nekik megfelelő szállást. A keleti régióban nincs ilyen luxus.”
A szálloda megálmodója Huszár Andor, a TVK akkori vezérigazgatója volt. Ő volt az, aki felismerte, hogy a város fejlődése nem állhat meg az ipari beruházásoknál, szükség van egy olyan helyre is, amely a város arcát mutatja a világnak.

Huszár Andor a TVK vezérigazgatója. Képszerkesztés: Bálint János ( a grafika csak a szerző hozzájárulásával használható fel)

A tervezés és az építés.
Huszár Andor a tervezés feladataival Ligeti Tamás építészt bízta meg, míg a hotel belső kinézetéről Dufala József belsőépítész gondoskodott.
A korszak modernista, letisztult, funkcionális stílusát követték, amely jól illeszkedett a frissen épülő lakótelepek és középületek világába.
A hotel éttermi kiszolgáló része hagyományos építésű, míg maga a hozzá csatolt hétszintes hotel, egyszerű panelszerkezetekből állt, ami a maga idejében mégis különlegesnek számított.
A kivitelezés gyors ütemben zajlott, hiszen a városnak sürgősen szüksége volt a szállodára. A hetvenes évek elejének nagy városépítési hulláma közepette a hotel építése is a prioritások között szerepelt. A munkálatok 1971 után kezdődtek, és mindössze néhány év alatt elkészült a város új büszkesége.

A Hotel Olefin. Képforrás: Tiszaújvárosi Helytörténeti Gyűjtemény

A név, amely mindent elmondott a korról.
A hotel neve sem volt véletlen: Hotel Olefin. A névválasztás közvetlenül kapcsolódott a TVK egyik legfontosabb és legmodernebb üzeméhez, az Olefin-gyárhoz, amely szintén 1973-ban indult el. A város és a kombinát fejlődése ekkor kéz a kézben járt, és a szálloda neve egyfajta tisztelgés volt a vegyipar új korszakának kezdete előtt.
Az „olefin” szó maga is beszédes: kémiai szakkifejezés, az alkének gyűjtőneve, olyan szénhidrogéneké, amelyek a műanyagipar alapját adják. A név így egyszerre volt modern, ipari, nemzetközi hangzású, és tökéletesen illett ahhoz a városhoz, amely a vegyiparra építette hovatartozását.

A Hotel Olefin. Képforrás: Tiszaújvárosi Helytörténet Gyűjtemény

1973-ban aztán eljött a nagy pillanat, a Hotel Olefin elkészült.
A város életében ez mérföldkő volt. A háromcsillagos minősítés akkoriban vidéken ritkaságnak számított.
A hotel modern volt, elegáns, és minden részletében azt sugározta, hogy Leninváros nem egy átlagos iparváros, hanem egy új, fejlődő, ambiciózus település.
A Hotel Olefin már a kezdetektől több volt, mint egy szálloda.
A városépítés lendületének jelképe lett, egy korszak hangulata, amelyben a vegyipar, a modernizáció és a vendéglátás új minősége találkozott.

A 2.részében ízelítőt kapunk a megnyitóról.

A Tisza ABC parkoló felőli oldalán volt, és van egy kis helyiség, amelyet sokáig senki sem látott belülről. Az élelmiszer bolt megnyitása után az ablakokat papírral ragasztották le, mert az ABC raktárként használta a teret. Kívülről a felírat hiába jelezte, hogy itt egy AJÁNDÉK bolt -nak kellene lenni, csak egy üres, elfeledett saroknak tűnt, pedig sokan szerettek volna itt magánvállalkozást csinálni.

A Tisza ABC, parkoló felőli oldalán lévő AJÁNDÉK bolt. Képforrás: Tiszaújvárosi Helytörténeti Gyűjtemény Képszerkesztés: Bálint János

A helyiséget elsőként a Csoltai házaspár nézte ki magának. A tervük az volt, hogy itt hozzák létre a Natúr Galéria üzletüket, egy igényes ajándék- és lakásfelszerelési boltot, amilyen akkoriban még nem volt a városban. Megkeresték az akkori boltvezetőt, aki készségesen fogadta őket. Megmutatta a helyiséget, és azt mondta: „Nincs nagy szükségünk a helyiségre, szívesen kiürítjük. Jó lenne, ha a városnak lenne egy szép ajándékboltja.”
A házaspár bizakodva beadta a kérelmet a Városi Tanács illetékes osztályára. Az osztályvezető örömmel fogadta az ötletet, és továbbította a megfelelő vezetőhöz. Hetekig tartott a várakozás, tele reménnyel és izgalommal.
Aztán megérkezett a válasz. Írásban udvarias elutasítást kaptak, szóban viszont már nem voltak ennyire finomak az illetékesek: „Mit képzelnek? Negyven méterre Lenin elvtárs szobrától maszek üzletet akarnak nyitni? Szó sem lehet róla!” Ezzel a projekt ezen része lezárult. A Csoltai házaspár azonban nem adta fel, később az egykori Lenin út egyik „gombájában” megnyitották a jól ismert Galériát, amely hamar a város egyik kedvelt üzlete lett.

A Tisza ABC, parkoló felőli oldalán lévő AJÁNDÉK bolt. Képforrás: Baráth Rezső Képszerkesztés: Bálint János

Néhány évvel később azonban mégis sikerült „elültetni Lenin elvtárs szobrától” a kapitalizmus magját, ahol megnyílt a Puchy házaspár üzlete, az a bolt, amelyet már mindenki ismert és szeretett.
De ez már egy másik történet, amelynek folytatása a 2. fejezetben lesz olvasható.