Ez a nap azt hiszem mindannyiunk számára felejthetetlen nap, amit persze mindenki másképpen élt meg. Nekem 60 évvel ezelőtt jött el ez a pillanat. Ahogy visszagondolok, már az iskola kezdés előtti hetekben, napokban „iskolalázban” égtem. Kérdezősködés János barátomtól, aki egy évvel ezelőtt már átélte ezt a helyzetet. Ahogy közeledett a várva várt nap, egyre csak sűrűsödtek az események. Füzet és írószervásárlás, sorban állás Anyukámmal a tankönyvekért, hazavitel után pedig lapról lapra átnézegetve, ezernyi kérdés szüleimnek, hogy ez mi, az mi, amire a válasz legtöbb esteben az volt, hogy ... holnaptól mind ezekre fogsz választ kapni, mi pedig itthon segítünk neked. Az elalvás nem ment könnyen, csak a holnapra tudtam gondolni. Nem is tudom aludtam-e, vagy csak valahogy átkavarodtam a holnapba, az biztos, hogy nem kellett ébreszteni, nem úgy mint később. Kipattantam az ágyból reggeli, tisztálkodás, öltözködés, és startra készen vártam a vezényszót, ... indulhatunk. Míg az iskolához értünk végig fogtam Anyukám kezét, hátamon a táskával, benne a tudástárral.

Itt Én vagyok Én, óvoda után, iskola előtt. Képforrás: Bálint János

Az iskola előtt már nagy volt a tülekedés, ismerősök mindenfelől, akikkel az óvodában együtt voltam, és azokkal, akik már egy, vagy két éve átélték ezt a pillanatot. Az iskola egyébként nem volt messze tőlünk, a szemben levő utca végében, kb. 200 méterre. Zsidó iskola néven ismerte mindenki, mert régen az Izraelita felekezet gyerekei tanultak itt, még a 2. világháború előtt. A bejárati ajtó, és persze az épület is óriásinak tűnt. Néhány lépcső felfele, majd ki az udvarra, ahol a gyerekzsivajtól saját hangomat sem hallotta.

A Polgári Zsidó iskola, ahol az alsó tagozat első néhány évében jártam. Képforrás: Bálint János

Egy kedves hölgy anyukámat útba igazította, …. oda menjetek Icukám, és csatlakoztunk a már előttünk jövőkhöz. Egyszer csak megszólalt valami harangszó szerű, de nem a templomé, hanem egy kisebb, de annál élesebb. A hölgy aki az  imént útba igazított minket, az anyukákat a „falhoz” állította, mi „újoncok” pedig megszeppenve vártuk, hogy mi fog történni. A „harangszóra” persze mindenki lecsendesedett, …Figyelem!… Figyelem!…, egy másik néni pedig arra kért mindenkit, hogy legyünk csendben, és elkezdte mondanivalóját, amiből nem sok mindent értettem, de fontosnak tűnt, mert Anyu nagy figyelemmel hallgatta, majd a végén egy szűkebb tanácskozás a fiatal hölgy és a szülők között. Ezután Anyu odafordult hozzám, ….most elkell mennem, mert a tantermekbe már a csoportoddal kell menni, de mire vége az óráknak kinn leszek az iskola előtt, egy puszit is nyomott a homlokomra, s még odasúgta, … legyél, ügyes, és figyelmes. A szám egy kissé elgörbült, de azért vissza tudtam fordítani a sírásomat, nehogy a többiek kinevessenek, majd a kedves hölgy beinvitált minket az egyik tanterembe, ahol leültetett bennünket a padba, és bemutatkozott, Csiszár Dezsőné vagyok, de hívjatok, csak Marika néninek.

Az első tanár néni, Csiszár Dezsőné-Szabó Mária, de nekünk csak Marika néni. Képforrás: Csiszár Marika Képszerkesztés: Bálint János

A tanító néni tartott egy névsorolvasást, utána nagyon sok mindenről beszélt, amire már nem emlékszem, de minden bizonnyal így utólag visszagondolva, az elkövetkezendő napok napirendjét, és egyéb iskolai dolgokat, amit az a „harangszó” szakított meg ismét, amit már hallottam az udvaron nemsokkal ezelőtt.  Mint utólag kiderült, az általam „harangszónak” vélt dolgot csengetésnek hívták, ami azt jelzi, hogy mikor kezdődik a tanóra, és  mikor van vége. Ugyan ez a folyamat egy párszor még megismétlődött, „harangszó”, bocs csengetés, ki az udvarra szaladgálás, beszélgetés, ismerkedés, csengetés, bevonulás, feszült figyelem a padokban, és az utolsó csengetés után már nem az hangzott el, hogy ki az udvarra, hanem az, hogy most mindenki belepakol a táskájába, felveszi azt a hátára, és kimegyünk az iskola elé, ahol már a szüleitek várnak benneteket. Egy kis forgalmi dugó, tülekedés a folyosón a külső bejárati ajtó felé, és amikor átvergődtem a tömegen, megláttam Anyut, és Aput., boldogan rohantam feléjük, hazafelé pedig jött a megszámlálhatatlan kérdés-felelek.
1966.szeptember 1. csütörtök.

Én vagyok, Én az iskolapadban 1966.szeptember 1.-én. Képforrás: Bálint János

1981.05.13.-én ért véget a pályafutásom a Sajó Áruház dolgozójaként, de ez korán sem jelenttette azt, hogy nem kísértem figyelemmel az áruház sorsát. Az ott eltöltött 874 nap bőven  hagyott érzelmi kötődést, hiszen megannyi személyes élmény kötött hozzá. A ’90-es évek végén, több mint egy évtized után, amikor elérte a privatizáció a Sajót, elindult egy visszafordíthatatlan folyamat, ami meglátásom szerint nem mindenhol vezetett jó irányba.

A Multimix Kft. működését ellehetetlenítették, majd amikor a BIK eladta az áruházat egy debreceni cégnek, végérvényesen megváltozott minden. Először csak némileg, majd egyre jobban szétszabdalták, és különböző vállalkozásoknak adott lehetőséget, az áruház eladó tere, ami már egyáltalán nem azt a célt szolgálta, mint amire kitalálták eredetileg. Egyáltalán nem tettszett amit láttam, és tapasztaltam,  és egyszer csak elém jött egy lehetőség. Mivel a debreceni cégnek már terhet jelentett az áruház fenntartása, ezért meghirdette az épület rá eső felét eladásra. Ekkor született meg bennem egy gondolat: mi lenne, ha megpróbálnám megmenteni az áruházat? Mivel abban az időben már nyugat Európa nagy részét bejártam, láttam hogy működnek a nagyáruházak, és  eltudtam képzelni, hogy Leninvárosban,…. bocs, akkor már Tiszaújvárosban is létre lehetne hozni egy korszerű, többfunkciós kereskedelmi központot, (ezt ma Plázáknak nevezik), egy olyan helyet, amely méltó folytatása lenne a Sajó Áruház fénykorának.

Megkerestem az érintetteket. A debreceni cég nyitott volt az eladásra, csak éppen az ár volt olyan vastag, hogy az én pénztárcámnak esélye sem volt a megvételre. Nem vagyok, és ma sem vagyok egyedül azzal az érzéssel, hogy soha nem volt annyi pénzem, hogy azt csináljak vele, amit szeretnék, ezért nyakamba vettem a lábam és elkezdtem kopogtatni a bankoknál, de  komolytalannak tartották az elképzelést, így nem volt mit tenni más megoldást kellett találnom. Megkerestem a város egyik legtehetősebb vállalkozóját, és elmondtam neki elképzelésemet, ami nagyon tettszett neki, és hitt benne. Felvázoltam neki a részletes tervet, a megtérülést, a lehetőségeket, majd megállapodtunk, hogy közös vállalkozást alapítunk, és együtt üzemeltetjük majd az áruházat.

Minden jól indult. Megállapodtunk a debreceni céggel, elkezdtük az egyeztetést az áruházban működő kereskedőkkel. Úgy tűnt, minden sínre kerül.
Aztán egy nap jött a telefon: „Van egy kis bökkenő… a BRKV-nak elővásárlási joga van.”
Azonnal kocsiba ültünk, és mentünk Debrecenbe. Ott született meg az ötlet: ha veszünk 1%-ot a debreceni cégből, akkor már tulajdonosi partnerként minket illetne az elővásárlási jog. Én azonnal rábólintottam, de a társam egy nap gondolkodási időt kért. Hazafelé úton csak erről beszéltünk. Én egész éjjel nem aludtam. Alig vártam, hogy reggel legyen, és indulhassak hozzá.

Amikor eljött a pillanat, kocsiba ültem, és elmentem a lakására, csengettem, majd ajtót nyitott, de már akkor láttam a szemében, hogy valami baj van. Leültetett, és elmondta: nem vállalja. Az 1%-os bevásárlás teljesen elbizonytalanította, és közölte, hogy nem akar ekkora kockázatot bevállalni. Nem vág bele. Ott, abban a pillanatban valami összetört bennem. Nemcsak magam miatt. Úgy éreztem, hogy ezzel a város is elveszít valamit, ami jó lehetett volna.

Megint elkezdtem próbálkozni bankoknál, magánszemélyeknél, mindenhol, ahol csak lehetett, de végül fel kellett adnom.
Közöltem a debreceni céggel, hogy magamra maradtam, s mivel nem tudtam más segítséget bevonni a megvásárláshoz, elállok a fenntartott lehetőségtől.

A történet pikantériája, hogy a BRKV-ban végül egy miskolci cég 1% megvásárlásával szerzett tulajdonjogot, és övék lett a műszaki részleg. Ők működtették tovább az áruházat, de az elképzeléseik nem váltották be a reményeket. A ház sorsa tovább romlott, majd újra, és újra gazdát cserélt, az én álmom pedig szerte foszlott és csak álom maradt.

Ma amikor arra járok, még mindig elgondolkodom:
– mi lett volna ha akkor másképp dönt a társam?
– mi lett volna, ha sikerül?
– mi lett volna, ha a Sajó Áruház újra a városé lehetett volna?
…csak más formában…

1979.01.18.-án kezdődött, és 1981.05.13.-én ért véget a pályafutásom a Sajó Áruházban.
Összesen 874 napot töltöttem a régi épület falai között (a nyugdíj intézet nyilvántartása szerint) , és nyugodtan kijelenthetem, hogy ez a hely volt életem legnagyobb fordulófontja.
A Sajó nemcsak munkahely volt. Egy világ, amelyben felnőttem, ahol megtanultam, hogyan működik a kereskedelem, az emberek, és talán egy kicsit önmagam is, azonban 1981-ben eljött az a csendes, mégis súlyos pillanat, amikor éreztem: véget ért valami.
A jármű‑alkatrész osztályon dolgoztam, azon a helyen, amelyet soha nem szerettem igazán. Nem az én világom volt. Nem az a fajta tér, ahol az ember otthon érzi magát, ahol a nap végén úgy megy haza, hogy tett valamit, amihez köze van. Hiába kérleltem Vavrik urat, nem tudott olyan pozícióba helyezni, ahol kibontakozhattam volna. Aztán egy napon ő is eltűnt az áruház életéből, mintha egy lapot fordított volna valaki a könyvben.

A lap új oldalán új vezető, Sárosi Pál érkezett Miskolcról, aki határozott léptekkel, világos feladatokkal jött, rendet tenni, forgalmat növelni, új irányt adni a háznak. Vártam néhány hetet, majd bementem hozzá. Elmondtam neki, hogy a híradástechnikai osztályon dolgoznék szívesebben, vagy ha lenne rá mód, a dekoratőrökhöz igazolnék, oda, ahol a kreativitásnak is helye van. Sárosi úr figyelmesen hallgatott, de a válasza csendes volt és egyértelmű, nem tud segíteni. Próbált marasztalni, de a szavai mögött ott volt a valóság, nem tud ígérni semmit, ami valóban változást hozna az életemben.
Akkor értettem meg, hogy változásra van szükségem, igaz ez a felismerés fájdalmasabb volt, mint maga a döntés, de végül új munkahely után néztem. Nem haragból, nem csalódásból, hanem abból a halk, belső bizonyosságból, hogy tovább kell lépnem. Egy szabadabb, kötetlenebb munkahelyre vágytam, amit egykori osztálytársamnak, barátomnak Csirmaz Pistinek köszönhetek.
Így zárult le az áruházi korszak, amely annyi mindent adott, barátságokat, tapasztalatot, történeteket, amelyek ma is velem vannak, és talán a legfontosabbat, megtanított arra, hogy néha nem a hely hagy el minket, mi hagyjuk el a helyet, amikor tovább kell mennünk.

Az alkatrészosztályon végzett munkában nem sok szépséget találtam, de amikor rám bízták a kirakatrendezést, az már egészen más világ volt: végre volt benne egy kis játék, egy kis ötletelés, és éreztem, hogy amit kiteszek, annak tényleg van hatása.
Ha épp nem volt vevő vagy más feladat, a pult mögül gyakran a kirakat felé néztem. Ott mindig történt valami: jöttek‑mentek az emberek, a tér állandóan változott, és ebédidőben olyan élet költözött a környékre, mintha hirtelen mindenki egyszerre indult volna útnak.
A NÉVA felé igyekvő iskolások mindig nagy zsivajt csaptak, különösen a lányok, ők aztán igazán fel tudták dobni a hangulatomat.

Egyik alkalommal épp a kirakatot rendeztem, amikor hangos nevetgélésre figyeltem fel. Hátrafordulva négy‑öt lányt láttam, akik kacarászva néztek befelé. Volt köztük valaki, aki különösen felkeltette az érdeklődésemet. Egy pillanatra rám nézett, és ez volt nekem akkor a nap fénypontja. Kissé megszeppentem. Nem tudtam, vajon mi volt rajtam olyan nevetséges, de mielőtt magamhoz tértem volna, a lányok már el is siettek az étterem felé.
Másnap már úgy alakítottam a „semmittevésemet”, hogy a szemem a kirakatra tapadt. Figyelmen kívül hagytam mindent, ami körülöttem történt. A diákok szinte mindig ugyanabban az időben mentek el a bolt előtt hétköznap, és gyakran meg‑megálltak nézelődni. Alig vártam, hogy az előző napi lány társaság megjelenjen. Amikor eljött a pillanat, nem vettem le róluk a szemem. Nagy örömömre ismét köztük volt az a lány, aki előző nap olyan mély benyomást tett rám. Ahogy elhaladt a kirakat előtt, tekintetünk ismét találkozott egy pillanatra, és rögtön elfogott az az érzés, amit úgy hívunk: „meglátni és megszeretni”.

Innentől kezdve mintha kicseréltek volna. Örömmel jöttem dolgozni az alkatrész osztályra, és alig vártam az ebédidőt. Szombatonként viszont nagy ürességet éreztem, mert a bolt előtt a tekintetem egyfolytában a lányt kereste, akinek a NÉVÁBA kellett volna mennie ebédelni, de hiába, nem jött. Mivel másnap vasárnap az üzlet zárva volt, alig vártam a hétfőt, hogy ismét lássam a lányt. A várva várt időben azonban csak a társaság egy része jelent meg, akit pedig a legjobban szerettem volna látni, nem volt közöttük. Már majdnem véget ért az ebédidő, amikor a posta felől, a földhányások irányából a dombtetőn egyszer csak megjelent, s amint megláttam, úgy megdobogtatta a szívemet, hogy az majd kiugrott a helyéről. Mind addig soha senki nem okozott ilyen érzést, de ennek a lánynak volt egy olyan kisugárzása, amit leírni lehetetlen, és ez volt az a lebilincselő pillanat, amikor azt éreztem, ez az a lány, aki kell nekem, akivel el tudnám képzelni az életem, pedig akkor még semmit nem tudtam róla.

Ezek után természetesen kerestem a módját, hogyan kerülhetnék közelebb hozzá, ami nem volt egyszerű, de Brieger Sanyi talált valakit, aki ismerte (sajnos a neve nem jut eszembe a lánynak, de amint megvan pótolom), és akit be is hozott az üzletbe, hogy egyeztessek vele. Izgatottan vártuk, hogy a lányok elvonuljanak a kirakat előtt, és a megfelelő pillanatban óvatosan rámutattam a kiválasztottra. Ő rögtön tudta, kiről van szó, és azt is, hogy merre lakik, majd megbeszéltük, hogy bemutat neki.
1979. augusztus 13.-án jött el a nagy nap, és a megbeszélt időben elvitt a Kilián közbe, ahol a lány lakott, felment hozzájuk, és megkérte, hogy beszéljen velem. Meglepetésemre nem utasította vissza a megkeresést, és a ház melleti játszótéren, a ping-pong asztalnál történt a nagy találkozás. A kölcsönös bemutatkozás után kicsit zavartan, de minden bizonnyal jót beszélgettünk, mivel a másnapi találkozóra nem mondott nemet.

Ami pedig ezután történt, az  már maga a történelem.

Az alkatrész‑osztályon végzett munka nem volt megerőltető, de egyáltalán nem az én kedvemre való feladat volt. Sajnos ezt néha a vevők is érezhették, ezért utólag, több mint 40 év távlatából is elnézést kérek, ha valakihez nem úgy vagy nem olyan hangnemben szóltam, ahogyan kellett volna.
A vevők kiszolgálása mellett, amikor már kellőképpen belejöttem, az áru rendelése is a feladataim közé tartozott. A raktárban való pakolás, a beérkező áruk átvétele, a polcok feltöltése mind-mind hozzátartoztak a napjaimhoz. A Sajóban soha nem volt két egyforma nap, hol a csavarok és tömítések fogytak el, hol a gyertyák, hol a biciklikhez kellett láncot, sárvédőt vagy dinamót keresni.

Amikor a híradástechnikai részlegre új áru érekezett, Szederkényi Zoli mindig szólt, hogy „gyere már János, segíts kipakolni!”, nem kellett kétszer szólni, még a mondat végére se ért, én már ott voltam, majd együtt bontottuk ki a kor hiánycikknek számító termékeit, rádiókat, magnókat, hangfalakat…stb. Volt valami ünnepi hangulata annak, amikor egy-egy AKAI, JVC, vagy SONY készülék először került ki a dobozból. A friss műanyag illata, a fólia sercegése, a gombok finom kattintása, ezek voltak a napjaim apró örömei. A leltározás viszont egyáltalán nem tartozott a kedvenc feladatok közé, az ezernyi aprócikk, csavar, alátét,…. darabonkénti megszámolása, vagy a vezetékek lemérése.

Leltár az egykori Vásárcarnoknál. Képforrás: Sávolyi György

Az már csak hab a tortán volt, amikor Erdélyi Gyurival Babettára pattantunk, és az egykori Vásárcsarnoknál kellett leltárba venni a különböző szerelvényeket, a dróthálókat kitekerni, majd egy mérőrúddal lemérni,  de már azt is tudtam, mit fog mondani morgolódásomra: „majd belejössz”. Mind ezektől függetlenül alapjában véve jól éreztem magam az áruházban. Ha éppen nem volt vevő, vagy külön feladat, akkor csináltam magamnak. A legjobb az volt, amikor lehetőséget kaptam az üzlet kirakatának berendezésére, hiszen ez volt az a munka, amit igazán szerettem. Eleinte a vállalati kolléga irányítása alatt csinálhattam, később azonban már teljes egészében rám bízták a kirakatot. A dekoráció, a megalkotott kompozíció, a fények, a tárgyak elrendezése, ez volt az a világ, ahol végre azt éreztem, hogy a helyemen vagyok.
A kirakat előtt állva gyakran elkapott egy különös érzés. A hatalmas üvegfelület miatt az emberek szinte úgy tűntek, mintha benn sétálnának az áruházban. Láttam a város mindennapjait, a siető embereket, a gyerekeket, akik az orrukat az üveghez nyomták, és persze a NÉVA étterembe igyekvő csinos lányokat is, akik  között volt valaki, aki különösen felkeltette az érdeklődésemet.

Folytatás holnap…

Vavrek János, az akkori igazgató nagyon örült, hogy a nemrég megüresedett autó‑motor alkatrész osztályra talált valakit, aki „szakmailag” betölti a pozíciót. Hiába mondtam neki, hogy ehhez nem értek, és szívesebben lennék a híradástechnikai részen, hiszen akkoriban már szépen ívelt felfelé a lemezlovas (Disc Jockey) pályám, ő is csak annyit mondott: „majd belejössz” az alkatrész‑eladásba is, most viszont ott van rám szükség. A kirakatrendezői tovább képzés reményében elfogadtam a kihívást, és 1979 januárjában a Sajó Áruház autó‑motor osztályának egyik eladója lettem.
Azért csak „az egyik”, mert Varga Károlyné, Ili ideiglenesen átvette az eltávozott Reményi Pisti helyét. Nagyon örült nekem, mert nem szerette ezt a beosztást, és csak átmenetileg vállalta, amíg nem találnak megfelelő embert. Eredetileg a háztartási‑csilláros részen dolgozott, és OTP‑ügyintézéseket is végzett. Ő is csak annyit mondott: „ne szomorkodj Jánoska, majd belejössz”.

Ili rendkívül csinos, szép nő volt, fekete haját és sötétbarna szemeit ma is magam előtt látom. A szimpátia kölcsönös volt, inkább testvér‑nővér–öcs kapcsolat alakult ki közöttünk. Rengeteg jó tanáccsal látott el, és sokat segített abban, hogy a nulláról indulva meglepően gyorsan belejöjjek az autó‑ és motoralkatrészek világába.
Azt hittem, ennyi lesz a feladatom. Tévedtem.
Erdélyi Gyuri, az egyik helyettes, szintén nagyon örült, hogy „szakmailag hozzáértő” kolléga érkezett a műszaki sztályra. Villámcsapásként ért, amikor közölte, rám bízza az áruházba érkező kerékpárok és motorok összeszerelését. Ezek a járművek gyakran fadobozban, lezsírozva érkeztek, és bizonyos részeiket helyére kellett tenni, vagy teljesen össze kellett rakni őket. „Nem repdestem az örömtől”, főleg amikor kiderült, hogy a beindítás és kipróbálás is az én feladatom lesz. Hiába mondtam, hogy ilyet még soha nem csináltam, és a szakmunkásvizsgán sem tudom, hogyan indítottam be a szétszerelt motort, ő is csak annyit mondott: „majd belejössz”.

Nem volt mit tenni. A kirakatrendezői állás reménye lebegett előttem, és ez vitt tovább. A betanulás végül gyorsan ment, de tény, sem az alkatrész‑osztály, sem a jármű‑átadás nem állt közel a szívemhez.

Könyvek a múltból…
Kihajtható könyvek.
A mesekönyvek sorozat része.

Az első könyvek, ami igazán megelevenedettek előttem.

Gyerekkoromban voltak könyvek, amelyeket soha nem felejtek el. Nem csupán olvasni lehetett őket amikor kinyitottam, a szereplők szinte életre keltek. A lapokból felugrottak a házak, az erdők, a mesebeli alakok, mintha minden oldalon egy apró színház tárult volna elém.
Ezek voltak a régi kihajthatós, úgynevezett pop‑up mesekönyvek. A 60–80-as évek gyerekei közül sokan emlékeznek rájuk, keménylapos kötetek, húzható fülekkel, nyíló ablakokkal, mozgó szereplőkkel. Minden oldal egy újabb kis csoda volt, amitől a mese nem csak történet lett, hanem élmény.
Nekem ezek voltak az első könyvek, amelyek igazán elvarázsoltak. Nem csak meséltek, hanem egy világokat teremtettek, amelyekbe gyerekként bele lehetett lépni.

Hófehérke és a hét törpe. Képforrás: Google képkereső

A Hófehérke és a hét törpe oldalain a törpék és Hófehérke kedves alakjai mindig megmosolyogtattak, a kunyhó szinte kiemelkedett a könyvből, mintha beléphettem volna a törpék otthonába.

Hamupipőke. Képforrás: Google képkereső

Hamupipőke meséjében gyönyörködtem a palota díszes báltermében, ahol a szereplők parádéztak pompás ruháikban. A hintó pedig egy apró húzással megmozdult, majd a következő lap megnyitásánál eltűnt, és egy újabb csoda kelt életre.

A Piroska és a farkas lapjait mindig félve nyitottam fel, félve hogy a farkas mikor lép színre. Láttam amint Piroska belép a nagymama házába, de az ma sem fér a fejembe, hogy miért nem ismerte fel a nagymamát az ágyban, vagy talán olyan csúnya volt mint a farkas és ezért vált áldozatul a gonosznak?

Arra is emlékszem, milyen izgalommal lapoztam végig a Jancsi és Juliska könyvét. Láttam, hogyan bukkant elő a boszorkány, és végre megtudtam hogyan is néz ki a kolbászból font kerítés, és hogy hogyan néz ki a mézeskalács házikó. A legnagyobb megkönnyebbülés mindig az volt, amikor a boszit lapátra helyeztem, és a kemencébe dugtam.

Neked mi volt az első könyv, ami igazán megmaradt? Egy mesekönyv? Egy lapozó? Egy régi, kopott kötet, amit valaki felolvasott neked?
Írd meg kommentben, lapozzunk vissza együtt az időben.

Minden ember életében van egy pont, amikor visszanéz, és megpróbálja megérteni, hogyan lett azzá, aki ma. Honnan indult, milyen utak vezették tovább, kik formálták, és milyen döntések rajzolták ki azt az arcot, amelyet most a tükörben lát. Az én történetem sem különlegesebb vagy fontosabb másokénál, mégis az egyetlen, amelyet igazán belülről ismerek.

Ezért született meg az Én vagyok Én sorozat gondolata. Nem azért, hogy bizonygassak bármit, hanem hogy elmeséljem, honnan jöttem, mit láttam, mit tanultam, és hogyan éltem meg mindazt, amit az élet elém tett. A múlt nem csupán emlékek halmaza, hanem egy olyan térkép, amely megmutatja, merre jártam, és talán azt is, merre tartok.

Az Én vagyok Én cím alatt az életem különböző ciklusai jelennek majd meg, a születésem történetétől kezdve a gyermekéveken, az ifjúságon és a felnőtté váláson át egészen a jelenig. Minden fejezet egy darab belőlem, egy érzés, egy emlék, egy pillanat, amely valamiért fontos maradt.

Nem akarok mást, csak megőrizni azt, ami volt, és átadni annak, aki egyszer majd kíváncsi lesz rá, mert végső soron mindannyian csak annyit mondhatunk: Én vagyok Én. És ez a történet erről szól.