Az iskola befejezése után felvételt nyert a Postafogalmiba, ahol elsajátította a postai munka alapjait. Innen kikerülve a Bőcsi postán kapott állást mint hivatalvezető. A sors ekkor hozta elé azt az embert, aki egész életén át társa lett, György Ottiliát, akit Kesznyétenben ismert meg. A fiatalok között gyorsan kibontakozott a szerelem, ám a katonaság 1950-ben közbeszólt, és Zoltánt Bajára hívták be szolgálatra.

A következő években szinte az egész országot bejárta a folyamatos gyakorlatozások miatt. A leszerelés idején maradásra kötelezték, így még egy évvel meghosszabbodott a szolgálata. A tervezett esküvő azonban nem maradt el: 1952. december 20‑án összeházasodtak, és ezzel elkezdődött közös életük. Leszerelés után Sajóládon kapott hivatalvezetői megbízást, majd 1953-ban visszahelyezték Bőcsre, ahol szolgálati lakás is járt a munkához. Itt született meg első gyermekük, Ottilia 1954 augusztusában, majd egy évvel később Zoltán, már Kesznyétenben, ahol a család ekkor a nagymamánál lakott.

1955-ben Alexa Zoltán már a TVK 2-es telepére járt át dolgozni, kerékpárral, nap mint nap. A nagy fordulat 1956. szeptember 8‑án érkezett el: a Miskolci Posta igazgatósága posta segédtisztként megbízta a Tiszaszederkény 1. Postahivatal vezetésével. A hivatal kezdetben barakkokban működött, majd ahogy épültek az új lakóházak, a 117-es számú épület földszintjén nyílt meg az első „igazi” postahivatal.

A család ekkor még nagyon fiatal volt: Ottilia két-, öccse egyéves. A szolgálati lakás közvetlenül a posta mellett állt, így a gyerekek félig a lakásban, félig a hivatalban töltötték napjaikat. A szülők felváltva rohangáltak a munka és a gyerekek között, ami nem volt könnyű időszak, de összetartó családként mindent megoldottak.

A postahivatal forgalma óriási volt. A város épült, a munkások jöttek-mentek, levelek és csomagok tucatjai érkeztek naponta, fonott kosarakban. A hivatalban sokan dolgoztak, Vincze Sándor kézbesítő, Kollár Ilonka, Osváth Erzsike édesanyja, Berencsi néni, György Ottilia és még sokan mások, akik mind hozzájárultak a közösség életéhez.

1964-ben Zoltán új irányba lépett: a TVK szállóba igazolt gondnoknak, majd 1966-ban a 2-es telepi 405-ös munkásszállást vezette. A ’70-es évek elején a 220-as szállóhoz került, ám amikor azt lakásokká alakították, a TVK műtrágyagyárába ment műszakba dolgozni. Innen vonult nyugdíjba. Nyugdíjas éveit kertészkedéssel töltötte, amely nemcsak örömöt adott neki, hanem a családi kirándulások költségeit is fedezte. Ezermesterként bármit megjavított, amit a ház körül kellett, és határtalan szeretettel fordult unokái felé, akikkel rengeteg időt töltött.

Élete utolsó éveiben egészsége lassan romlott, de felesége mindvégig mellette volt. 2006-ban, szerettei körében hunyt el.
Alexa Zoltán története nem csupán egy postamester életútja. Egy város születésének, egy család kitartásának és egy ember példamutató munkásságának krónikája.

Alexa Ottilia elbeszélése alapján, a visszaemlékezést készítette Bálint János.

Poros Andrásné, Stefán Jolán 1940-ben született Derenken. Ezt a települést Horthy Miklós  II. világháború 1938-43 idején felszámolta. A kitelepítés oka; Horthy kibővítette a vadászterületét. Derenkből lett a „Medvéskert”. Itt tudta fogadni a befolyásos vendégeit, akik szerettek vadászni . A falu lakói cserebirtokokat kaptak, így került a Stefán család Emőd- Istvánmajorba. Jolika Miskolcon járt gimnáziumba. Az érettségi után laborasszisztensi képesítést szerzett és az Erzsébet kórházban dolgozott, mint laboros. Miskolcon ismerkedett meg férjével Poros Andrással, aki gépésztechnikus volt.

Az épülő TVK szakembereket keresett, így került a fiatal pár 1963-ban Tiszaszederkénybe. Kezdetben a TVK munkásszállón laktak. Jolika a gyár rendelőjében dolgozott. A  gyár építése és beüzemelése alatt sok tragikus baleset történt pl. amikor a nagy tárolókat festették. A munkások felelőtlenül cigarettára gyújtottak és súlyos égési sérülést szenvedtek. Annyira megégtek, hogy szinte lehetetlen volt a vénájukat megtalálni, Jolika segédkezett a fiatalemberek életmentésében. Mert nagyon ügyesen tudta megtalálni a vénát.

Jolikának és Bandinak két lánya született: Gizella és Andrea. Egy kétszobás lakást kaptak az Építők útján. Itt laktak nagyon sokáig.
Gizella lánya így emlékszik vissza életük egyik boldog korszakára: Anyu a városi rendelőintézet laboratóriumában dolgozott, ami először a gimnáziummal szembeni négyemeletes kockaházban volt. A labor egy garzonlakásban volt berendezve. Ez annak idején teljesen magától értetődő volt: Ez van ezt kell szeretni! alapon. Ezekben a langyos, szocialista években ez a rendelőintézet a béke szigete volt. Minden dolgozó ismerte egymást, az orvostól a telefonos kisasszonyig, aki Anci néni volt, a rendelő hírmondója.

Nagy volt az izgalom, amikor végre elkészült az új rendelő és át lehetett költözni. Ebben a folyamatban aktív szerepet játszottak a családtagok, mert annak idején így működött a logisztika. Jolika férje, Bandi sokszor fordult a vajszínű Moszkvicsukkal, kémcsövekkel, szondákkal, mikroszkópokkal a régi és az új rendelő között. A húgom és én is megtettünk minden tőlünk telhetőt. Bepakoltunk Moszkvicsba és indultunk, mint nyáron kempingezni Burgaszba.

Az új rendelő nagyon modern volt, a labor meg egy bálteremnek tűnt,  több mint 10 helységből állt, amelyek valamilyen megmagyarázhatatlan logika szerint helyezkedtek el, nyíltak egymásból, volt ajtajuk vagy éppen nem volt ajtajuk, és akkor sárga függönyöket kellett felakasztani ide-oda az ajtók helyett. Szóval olyan igazi szocialista káosz volt, de nagy volt a boldogság. Amikor Jolika a munkatársaival elkezdte a beköltözködést és utána a munkát, akkor jöttek rá, hogy ez a laboratórium bizony nem a legpraktikusabb elrendezésű. Mégis mindenki örült az új, modern labornak, és megint érvenyesült az: Ez van ezt kell szeretni! elve. És szerették is. De tényleg! A munkatársak ezekben az időkben Sepsiné Hutter Ili, Bártfainé Dudás Julianna és a fiatal Szilvásiné Magdika volt. Mindig jó volt a hangulat.
Jolika nemcsak dolgozója, hanem alakítója is volt ennek a világnak. Ő rendezte be a laboratóriumot, ő tanította be a munkatársakat. 1980-ban is hasonló volt a feladata. A megépült új rendelőben  laborvezetőként be kellett rendezni a laboratóriumot, illetve munkatársakat betanítani.
Az új labor jól felszerelt és modern volt, sok szűrővizsgálatot végeztek az üzemeknek és a gyárnak.
Az egészségügyben végzett lelkiismeretes munkájáért is több alkalommal városi, megyei, illetve minisztériumi elismerésben részesült. 2015-ben távozott közülünk örökre.

Életét végig kísérte gyökereinek felkutatása és a magyarországi lengyel kultúra megőrzése. Szorgalmazta és elősegítette a Gurál – Lengyel – Magyar szótár megvalósítását, mely az általuk beszélt dialektust örökítette meg.
2015-ben szülőfalujában Derenken emléktáblát avattak tiszteletére.
Derenk ma is egy festői szépségű hely, a falu házinak a romjai őrzik a régi idők hangulatát. S mindez mindössze két óra út kocsival Tiszaújvárosból.

Köszönet Poros Gizellának, és Poros Andreának a visszaemlékezés megírását.

Édesanyám, Gyuricskó Lászlóné, lánykori nevén Sepsi Éva, 1949-ben született Mezőcsáton. Három testvérével és a szüleivel együtt egy olyan nyugodt, szeretettel teli családban nőtt fel, ahol a biztonság, a rend és az összetartás természetes volt. A gyerekkora csendes, békés, meleg légkörben tel, olyan alapokkal, amelyek egész életén végigkísérték.

Fiatal lányként Miskolcon járt kertészeti iskolába. Bár soha nem dolgozott a szakmájában, a természet és a virágok szeretete végig ott maradt benne, mint egy csendes, belső hivatás. Később, amikor lehetősége nyílt rá, ez a szeretet újra kivirágzott.

Anyu életében volt egy olyan fejezet, amelyről kevesen tudtak. Nagyon fiatalon férjhez ment, de a sors kegyetlenül közbeszólt: első férje 26 évesen meghalt, egy részeg sofőr ütötte el. Anyu ekkor még maga is fiatal volt, és olyan veszteséget kellett elhordoznia, amely egy életre nyomot hagy az emberben. Mégis tovább tudott lépni, csendes erővel, méltósággal, ahogyan csak ő tudott.

És itt jön a történet egyik legszebb, szinte filmbe illő fordulata: apukám, Gyuricskó László, anyu osztálytársa volt Mezőcsáton, az általános iskolában. Gyerekként még csak egymás mellett ültek a padban, vagy ugyanazon az udvaron játszottak, nem sejtve, hogy egyszer majd közös életet építenek. Az élet néha hosszú kerülőutakon vezeti össze az embereket, de végül mégis egymás mellé sodorja őket. 1973-ban összeházasodtak. Ők ketten olyan párost alkottak, akik valóban kiegészítették egymást. Apukám mellett anyu újra megtalálta a boldogságot, a biztonságot, a társaságot, amelyben otthon érezte magát.

A TIFO anyagmozgatásán dolgozott irodistaként, később könyvelőként, majd 1979-től a Sport–Játék–Ajándék üzletben folytatta. 1975-ben megszületett az öcsém, Péter, és ettől kezdve minden megváltozott: a család lett az élete középpontja. Később az Éva butikban dolgozott, de bárhová is került, a munkája soha nem volt fontosabb annál, amit otthon teremtett.

Anyu híresen jó háziasszony volt. Nem csak főzött, vendégül látott, szeretettel, örömmel, fáradhatatlanul. A rokonok, barátok mindig jóllakottan, jókedvűen távoztak tőlünk. A húslevese legendás volt, „világbajnok”, ahogy sokan mondták. Az illata ma is ott él bennünk, és talán mindig is ott marad.

1981-ben megvették a Sajószögedi tóparti nyaralót. Itt végre kiélhette mindazt, amit a kertészet iránt érzett, virágok, növények, ápolt kis ágyások, ez volt az ő birodalma. Később Badacsonyban is lett egy nyaralójuk, amit szintén nagyon szeretett. Bárhol is voltunk, az ajtónk mindig nyitva állt. A baráti társaságuk nagy volt, hangos, vidám, és anyu mindenkit szeretettel fogadott.

Amikor Budapestre költöztünk, akkor is aktívan részt vett a vállalkozásokban, apukámat mindenben támogatta. Ő nem egy cégnél futott be nagy karriert, ő a családunkban futotta be azt. Ő volt a biztos pont, az otthon melege, a háttér, amely nélkül semmi sem működött volna. Az unokáit és a kis dédunokáját kimondhatatlanul szerette. Élete utolsó szakaszában ők adták neki a legtöbb erőt, amikor már beteg volt. Minden mosolyuk, minden ölelésük újabb napra adott neki kitartást.

2026. január 11-én végleg megpihent, de amit tőle kaptunk szeretetet, gondoskodást, humorát, fáradhatatlan erejét, azt mindannyian visszük tovább. Ez az ő öröksége. És amíg mi őrizzük, addig ő is velünk marad.

1992-ben a család elhagyta Tiszaújvárost, és Budapestre költözött. A váltás nagy lépés volt, de Gyuricskó László számára a változás mindig inkább lehetőséget, mint félelmet jelentett. A vállalkozói szellem, amely Leninvárosban szárnyra kapott, a fővárosban új terepet talált magának.

A Gyuricskó család. Képforrás: Gyuricskó Éva-Bogya

A varroda – minőségi ruhák saját kézből
A költözés után sem állt meg az élet Bogya elmondása szerint: „Csináltunk egy varrodát, és már mi készítettük a nagykereskedések számára a minőségi ruhákat.”
Ez a lépés új szintet jelentett, már nemcsak árut vásároltak és értékesítettek, hanem saját gyártásba kezdtek. A varroda gyorsan beindult, mert a minőség, a megbízhatóság és a jó kapcsolatok itt is meghozták a gyümölcsüket.

Badacsonyi emlék. Készülődés a Szüreti bálra. Képforrás: Gyuricskó Éva-Bogya

1998 – egy újabb nagy üzlet Pesten
A következő mérföldkő 1998-ban érkezett el. Nyitott Pesten egy nagy ruházati és fehérnemű üzletet, amit később teljesen átvett a lánya Bogya.
Ez az üzlet már a fővárosi kereskedelem világában is megállta a helyét. A kínálat széles volt, a minőség magas, a vásárlók pedig hamar megszerették. A staféta átadása pedig azt mutatta, a vállalkozói szellem generációkon átível.

Az egyik „meseautó” a sok közül. Képforrás: Gyuricskó Éva-Bogya

A mécsestartók – országos úttörő
És ekkor jött egy újabb, teljesen egyedi ötlet, olyan, amire akkoriban senki sem gondolt. Gránitból, márványból és mészkőből gyártott síremlékekre mécsestartókat. Ebben is első volt, mégpedig országos szinten. Ez a vállalkozás több okból is különleges volt, akkor még senki nem foglalkozott kizárólag mécsestartók gyártásával, nála volt az ország legnagyobb szívformájú választéka, és a minőség miatt nagyon hamar országos siker lett. Ez a vállalkozás bizonyította, hogy László nemcsak követni tudta a piacot, meg is tudta előzni.

Laci, Éva, és Hetyi. Képforrás: Gyuricskó Éva-Bogya

Sírkőudvar, lángossütő, szélvédőjavító – a sokoldalúság mestere
Csinált egy sírkő bemutató udvart is, sőt egy lángossütőt és egy szélvédőjavítót is. Ez már a vállalkozói kreativitás csúcsa volt. Kevés ember képes ennyire különböző területeken sikeresen működni, de ő igen, mert ahol lehetőség volt, ott ő meglátta. Ahol más akadályt látott, ott ő megoldást.

Gyuricskó László, és felesége Éva. Képforrás: Gyuricskó Éva-Bogya

Üllő – az új otthon
A család ekkor már Üllőn élt. A vállalkozások sokasága mellett a családi élet is fontos maradt. Lánya így emlékszik vissza: „Apukám kimeríthetetlen volt az ötletek terén és nagyon szeretett dolgozni. Nagyon sokat utaztunk, kirándultunk… mellette nem lehetett soha unatkozni.”
Ez a mondat gyönyörűen mutatja, milyen ember volt. Dolgos, ötletes, energikus, de közben szerető apa, aki élményeket adott.

A Gyuricskó család. Képforrás: Gyuricskó Éva-Bogya

A nyugdíjas évek – a kert, a rend és az unokák
A nyugdíj sem jelentett megállást. „A nyugdíjas éveiben is aktívan dolgozott… Szabadidejében állandóan kertészkedett, szépítette az udvart… , de a legnagyobb szerelem neki is, mint sok nagyszülőnek, az unokái voltak.”
Ez a kép egy olyan emberről szól, aki egész életében alkotott, teremtett, dolgozott, és aki a családját mindennél jobban szerette.

Peti, Éva, Bogya, és Laci. Képforrás: Gyuricskó Éva-Bogya

A búcsú
A történet egyik legmegrendítőbb mondata: „2023.11.02-án 73 évesen szépen csendesen elaludt, ahogy mindig is szerette volna.” És: „Mai napig hiányzik a nevetése, az állandó tréfálkozásai.”
Ez a rész már nemcsak egy vállalkozó története, hanem egy apa, egy férj, egy nagypapa története.

Gyuricskó László, az apa, a férj, a nagypapa. Képforrás: Gyuricskó Éva-Bogya

Külön köszönet Gyuricskó Éva-Bogyának az információkért, a fényképekért, hogy megismerhettük édesapja történetét.

Amikor 1979-ben megnyílt Leninváros első magánüzlete, még senki sem sejtette, hogy néhány éven belül egy egész kis „vállalkozói birodalom” nő ki belőle. Gyuricskó László nemcsak bátor volt, de hihetetlenül jó érzékkel látta meg, mire vágyik a város lakossága, és ami még fontosabb, meg is tudta teremteni. A legendás első bolt a Sport-Játék-Ajándék volt, de ez nem elégítette ki, és ismét gondolt egy merészet, majd egy frofilváltásnak köszönhetően, megnyílt az Ádám butik.

Ádám butik, a férfidivat.
Ez már igazi divatközpont volt, ahol a kor legmenőbb ruhái jelentek meg férfiak számára.
„Éjszaka indult el Pestre a nadrágokért… a zsákokban még nedvesek voltak a farmerek… nyitásra már vissza is érkezett a Wartburg Touristtal, és sokszor már a csomagtartóból kapkodtak érte a vásárlók.” Ez a jelenet maga a korszak: a hiánygazdaság, a kreativitás, a gyorsaság, a vállalkozói szellem. A kőmosott farmer akkoriban státuszszimbólum volt, és Lászlónál mindig volt.

Éva butik, a női divat.
1981 körül megnyílt a második üzlet, az Éva butik, amely feleségéről kapta a nevét. Az árut Budapestről hozták, magánkészítőktől, mert akkoriban ez volt a minőség garanciája.
„Akkor még voltak minőségi ruházati termékek.”
A butik hamar népszerű lett, mert olyan ruhák kerültek a polcokra, amelyekhez máshol nem lehetett hozzájutni.

A Stabil, autós bolt.
A gumi- és autóalkatrész üzlet 1990 november 30-án nyílt meg, mint a vállalkozás harmadik üzleteként, Stabil néven, a volt Ofotért kettéosztott helyiségében.
„Voltak új abroncsok, használt és újrafutózott gumik… akkumulátorok, autóillatosítók, ablaktörlők… és kerékcsere is modern gépekkel.”
Ez az üzlet is tele volt élettel, mozgással, nyüzsgéssel, amiben lánya Bogya is dolgozott, a főszerelő pedig Bakos Robi volt.

A nagy váltás: 1992 – Budapest
László mindig is szeretett volna Budapesten élni, így 1992-ben elköltözött, egyúttal pedig, lezárult a tiszaújvárosi fejezet, de a vállalkozói élet nem állt meg.

Folytatás a 4. részben.

A fényképen látható s Lenin úti Sport-Ajándék-Játék üzlet egy részlete. Képforrás: Tiszaújvárosi Helytörténeti Gyűjtemény

A gépkocsi vezetői múltja miatt Gyuricskó László nemcsak a környéket ismerte meg, de az embereket is. Átlátta és felismerte, ki mire vágyik, hol van hiány, hol lenne szükség valamire, ami akkoriban ritkaságszámba ment. A beszélgetésekből, a látottakból, a mindennapi tapasztalatokból lassan összeállt benne a kép. A szocialista boltok polcai gyakran üresek voltak, és ha valaki valami különlegeset szeretett volna, annak jó kapcsolatokra, szerencsére vagy hosszú sorban állásra volt szüksége. László pedig pontosan tudta, hogy ezt lehetne másképp is.

1979-ben elérkezett a pillanat, amikor már nem volt visszaút. A tapasztalatok, a felismerések, a város igényei mind egy irányba mutattak, itt az idő saját vállalkozást indítani.
Ez a döntés akkoriban bátorságot, elszántságot és jó adag kockázatvállalást igényelt. A rendszer nem támogatta a magánkezdeményezéseket, a hatóságok bizalmatlanok voltak, és minden papírért meg kellett küzdeni, de Gyuricskó László nem az a fajta ember volt, aki meghátrál.

Gyuricskó László, és a Sport-Ajándék-Játék üzletben. Képforrás: Gyuricskó Éva-Bogya

Megszerezte az engedélyeket, beszerezte az árut, és megnyitotta Leninváros első magánüzletét, amely a Sport-Játék-Ajándék nevet viselte, és hamar fogalommá vált a Lenin út egy apró helyiségében. A bolt kicsi volt, egyszerű, de tele élettel, és olyan áruval, ami az állami boltok polcain nem volt megtalálható.
A dokumentum így ír róla: „Hihetetlen nagy sikere volt akkoriban a kisvárosunkban. Volt ott minden! Pecázáshoz felszerelések, tollasütők, pingpong ütők, bronzból készült dísztárgyak, kulcstartók, milliónyi kisebb-nagyobb matricák/levonók… Rubik kocka, Donald rágók és Matchboxok.”

A Sport-Ajándék-Játék üzlet árukészletének egy része. Képforrás: Gyuricskó Éva-Bogya

Ez a bolt valódi kincsesbánya volt a gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt. Aki akkoriban gyerek volt Leninvárosban, szinte biztos, hogy járt ott, vagy legalábbis van róla egy emléke. A választék olyan volt, amilyet a szocialista boltokban ritkán látott az ember, színes, izgalmas, nyugati illatú.
Az üzletben mindig történt valami. László közvetlensége, humora, embersége hamar híressé tette, mert jó volt betérni hozzá, mert mindig volt egy jó szava, egy története, egy ötlete.

A Sport-Ajándék-Játék üzlet árukészletének egy része. Képforrás: Gyuricskó Éva-Bogya

Leninvárosban addig senki sem látott ilyet. A „maszek” szó egyszerre volt izgalmas, új, és sokan kíváncsiságból mentek be először, aztán visszajártak, mert látták, hogy itt valóban kapnak valamit, ami máshol nincs. A bolt hamar a város egyik fontos pontjává vált. Nemcsak vásárlóhely volt, hanem találkozóhely, beszélgetések, pletykák, hírek gyűjtőhelye.

A Sport-Ajándék-Játék üzlet árukészletének egy része. Képforrás: Gyuricskó Éva-Bogya

Gyuricskó László első üzlete nemcsak egy bolt volt. Egy jelenség volt, egy új gondolkodásmód első megnyilvánulása, amely megmutatta, hogy a szocialista rendszer réseiben is lehet valami újat, valami jobbat, valami különlegeset létrehozni, és ez még csak a kezdet volt.

A következő részben már arról lesz szó, hogyan fejlődött tovább a vállalkozás, milyen új üzletek, új ötletek, új lehetőségek születtek, és hogyan vált Gyuricskó László a város egyik legismertebb, legmeghatározóbb alakjává.

Folytatás a 3. részben.

A Trianon okozta trauma után, a megcsonkított nemzet lelkét, testét egyaránt újra kellett éleszteni. A hóhérok levágták végtagjait ám a “szíve”, “agya” élt és működött. S mint a magyar történelemben annyiszor jött egy küldetéses ember – gróf Klebelsberg Kunó – akinek helyén volt a szíve, megőrizte higgadtságát, tiszta fejjel, nagy lélekkel látott a teremtő munkához.  Máig ható reformokat vezetett be a közoktatásban az óvodáktól az egyetemekig. Létrehozta a tanyai iskolák hálózatát, ötezer népiskola építésével, lehetőséget teremtve az addig elzárt tanyavilág bekapcsolásának az ország kulturális vérkeringésébe mintegy megfrissítve azt. Nem volt ez ideális helyzet, csak a sürgető szükség diktálta megoldás, s nemcsak a lehangoló méretű analfabétizmus felszámolását, de a tehetséges tanyai parasztgyerekek kiáramlását is szolgálta. – “Rettenetes volna lekésni arról a gyorsvonatról mellyen Európa nemzetei robognak előre, egy ma még beláthatatlan fejlődés hihetetlen távolsága felé.” –    fejtette ki egy országgyűlési felszólalásában. ” A magyar anya, aki világra hozza az újszülöttet, és a magyar tudós, aki kutat és tanít, ugyanazt a célt szolgálja, Magyarország feltámadását.” Tömör összefoglalása, lényege ez a Trianon utáni kegyetlen valóságnak. Megépültek tehát az iskolák téglából erős kötőanyaggal, voltak gyermekek is szépen, csak tanítókkal kellett ellátni azokat. Erős fénnyel világító “lámpásokra” volt tehát szükség, hogy le ne térjenek a kijelölt útról, olyan tanítókra, amilyenekről Gárdonyi Géza is ír a huszadik század küszöbén: – “A tanító olyan lámpás mely minél inkább világít másoknak, annál inkább fogyasztja önmagát.” S valóban a tanítók (a nemzet napszámosai) olykor kiszolgáltatottan, önemésztő módon tették amit tenniük kellett. Váci Mihály a Sorkoszt című verse elé a következőket írja: ”Régebben szokásban volt, hogy a kezdő tanyai tanító – javadalma részeként – naponta más családoknál ebédelt és vacsorált. Tizenöt éve én is “sorkosztra” jártam egy nyírségi iskola tanyavilágában.” (E sorok írója is egy nyírségi tanyai iskolában ismerkedett a betűvetéssel s emlékszik, hogy ott akkor két sorkosztos volt, az egyik a tanító   a másik pedig a disznópásztor   azaz a kondás). De tették a dolgukat elhivatottságból, küldetéstudattal – nem számolva a körülményekkel. Ez tűnik ki éppen Váci Mihály Jegenye – fényben című verséből is “…a homokba szúrt nyárfa: – a tanitó,/ki fénybe tör, ragyogó hit a lombja,/irány azoknak, jel és biztató,/kik jönnek barázdákban botladozva.”

Az emlékezet szerint ilyen iránytű, ilyen igazodási pont volt Gulyás István is Tiszaszederkényben. Ő még a klasszikus értelemben vett néptanító volt, aki rátermett sokoldalúságával (jól zongorázott, tangóharmonikázott, korcsolyázott, motorkerékpározott, méhészkedett, asztalosműhelyében fúrt – faragott) úgyszólván mindenre meg tudta tanítani a rábízottakat. Minden bizonnyal a szülői házból magával hozott, ember- föld- és természetszeretete segítette abban, hogy igazi kovásza, élesztője, vagy mondjuk úgy ébresztője lehetett Tiszaszederkény életének, az ötvenes évek elején. Jó közösségszervező, igazi népművelő volt, aki fölpezsdítette a falu szunnyadó kulturális életét is. Mozitermet alakíttatott ki az akkori közösségi házban, megszervezte a filmvetítéseket, maga szállította motorkerékpárjával a mozifilmeket a szomszédos községekből. Ő hozta létre az iskolai és felnőtt színjátszó kört. A tankertben kertészkedésre és a növénytermesztés fortélyaira oktatta a lányokat és fiúkat. A lányokkal külön (a felesége segítségével) megismertette a háztartási teendőket az életre nevelés jegyében. Szemléltető oktatást tartott a méhekről, a méhészetről saját méhesében.

Néptanítói hagyomány és “feladat”, hogy jó szemmel választottak ki továbbtanulásra szegény, de tehetséges gyerekeket, majd győzködték a szülőket egyik oldalon, a másik oldalon pedig mecénásokat kerestek nekik. Ezt a hagyományt éltette tovább Gulyás István a megváltozott értékrendű világban is (a tanuláshoz mindenkinek joga van), mert győzködnie kellett a szülők nagy többségét. Megnyerő egyéniségének, meggyőző erejű szavainak tudható be, hogy sokan tanultak tovább különböző közép- és szakiskolákban. Hát ilyen volt Gulyás István néptanító! S az emlékező tanítványok közös emlékképe róla: egyenes tartás, szelíd, kedves, biztató mosoly. Ezek voltak az ő “fegyelmező” eszközei a tanórákon is. De gondja volt a felnőttekre is. A színjátszó körön kívül, a téli estékre Szabad Föld esték címmel előadássorozatot szervezett. Sok felnőttet győzött meg, beszélt rá a 7-8. osztály elvégzésére.

Sok mindenről eshetne még szó Gulyás István életútjának e szakaszáról. Ám e rovat sajátossága miatt nem hozható fel minden mozzanat – de a szándék sem ez. A szándék a gondolatébresztés. Számon tartunk-e, megbecsülünk-e mindent ami egykor előrevitt?! Félek – sötétülő. amerikanizálódó világunkban elvesztik jelentésüket, jelentőségüket a szavak. Az önzetlenség, az őszinteség, a segítőkészség, már-már kiveszőben lévő fogalmakká váltak. Olyan világ körvonalazódik, amelyben már nem értik a Gulyás Istvánokat… No, de félre a kishitűséggel! Higgyük, hogy Magyarország újra feltámad, ha lesznek tanítók, s lesznek szülőanyák! S addig? – addig pedig kövessük a még pislákoló “Lámpásokat”, s tekintetünkkel keressük a “Jegenyét”! “…mert /hozzá a por szürke leple nem ér fel,/sem csalán s a gaz tövise./csak a vihar töri, s villámmal a fény.”

Éles Mihály
Gondolat – Tiszaújvárosi Szemle, 2009. december

A szocializmus éveiben, a magán vállalkozások még ritkaság számba mentek.
Sokszor gyanakvással figyelt jelenség volt, azonban akadtak olyan emberek, akikben már fiatalon ott égett a tettvágy, a kíváncsiság, és az a bizonyos „üzleti érzék”.
Gyuricskó László ezek közé tartozott.

1950 . január 19-én született Mezőcsáton, egy ötgyermekes, dolgos munkáscsaládban. A család több generációval együtt élt, így a gyerekek mellett ott volt a nagymama is, aki szeretettel segítette a mindennapokat. Testvéreivel egész életében szoros, meleg kapcsolatot ápolt, és  ez a családi összetartás később is meghatározta az életét.

Az általános iskolát Mezőcsáton végezte, ahol a sors különös fintoraként, későbbi feleségével osztálytársak voltak. Akkor még egyikük sem sejtette, hogy egyszer majd együtt öregednek meg. Középiskolai tanulmányait a miskolci, akkori nevén 101-es Szakközép- és Szakmunkásképző Intézetben folytatta, villanyszerelő szakon.
Bár a szakmát elvégezte, a villanyszerelés soha nem vonzotta igazán. Sokkal inkább az emberek, a mozgás, az üzlet világa, és mindenekelőtt az autók. Már fiatalon megmutatkozott az üzleti vénája, amivel csak lehetett, kereskedett, csereberélt, intézett. Jó értelemben vett „csibész” volt, életrevaló, találékony, mindig tele ötlettel.

Amint megszerezte a jogosítványt, rögtön letette a hivatásos sofőri vizsgát is. Első autóját bátyjával, Bandival közösen vették 1968-ban, egy Trabantot, amelyre nagy betűkkel ez volt írva: „Én is autó vagyok.” (A korabeli fotó ma is mosolyt csal az ember arcára.) Az autók iránti rajongása hamar üzletté is vált, már ekkor elkezdett autókkal foglalkozni, adni-venni őket, és ezt a szenvedélyt egész életében megőrizte.

Első munkahelye a Mezőcsáti Vízműveknél volt, ahol megkezdte hivatásos sofőri pályafutását. Néhány évvel később a Mezőcsáti ÁNTSZ személyi sofőrje lett.

A nagy fordulat 1973-ben érkezett, amikor feleségül vette egykori osztálytársát Sepsi Évát, és ekkor Leninvárosban (a későbbi Tiszaújvárosban) kezdett dolgozni az akkor épülő TIFO egyik igazgatójának, Farkas Kálmánnak a személyi sofőrjeként, akivel a kapcsolatuk nemcsak munkakapcsolat volt, hanem tiszteletteljes barátság maradt köztük egész életükben.

A TIFO-nál töltött évek alatt László megkapta az 1 millió kilométer balesetmentes közlekedésért járó plakettet, és a későbbi sok millió kilométert is mind balesetmentesen tette meg. Aztán 1979-ben elérkezett az a pillanat, amely nemcsak az ő életét, hanem a város történetét is megváltoztatta. Álmodott egy nagyot, majd egy merészet lépett, és megnyitotta Leninváros első  magánvállalkozását, egy kis üzletet a Lenin úton.

Egy korszak kezdődött el akkor, és nemcsak neki, de az egész város számára is.
Folytatás a 2. részben.

Amikor Tanyi István, a Sajó Áruház ruházati részlegének vezetője felmondott, az irányítás Kovács Gizikére szállt. Gizike azonban cseppet sem ijedt meg a feladattól, a kereskedelem világa már gyerekkora óta körülölelte volt, és ő ebben a világban mindig is otthonosan mozgott.

Az általános iskola után Debrecenben végezte el a kereskedelmi iskolát. Tanulóéveit otthon, Polgáron a Hősök úti cipőboltban töltötte, majd amikor férjhez ment az üzlet akkori vezetőjéhez, az összeférhetetlenség miatt a buszmegállói áruházba került. Házassága később zátonyra futott, elvált, majd újra férjhez ment, és az élet ekkor sodorta Leninvárosba, az üzletsori cipőboltba. Innen a körülmények a műszaki boltba vitték tovább, majd 1977-ben az egész üzlet, áruval, személyzettel együtt átköltözött a november 7.-én nyíló Sajó Áruházba.
Munkáját már az üzletsori boltban is nagyra értékelték, ezért kinevezték az emeleti háztartási, ajándék- és üveg‑porcelán részleg vezetőjének. Ebben a pozícióban dolgozott mindaddig, míg a szomszédos ruházati részleg adminisztrátora GYES-re nem ment. A hely megüresedett, és Tanyi István megkérte, vállalja el ezta pozíciót. Az átállás könnyedén ment,  Gizike mindig is szerette a papírmunkát, a rendet, a számok világát.
A fordulópont akkor érkezett el, amikor a vállalati vezetőség és Tanyi István között megromlott a kapcsolat, és István felmondott, majd utána Durbák Imre lett a vezető, aki a Miskolci központból jött az áruházba, de egy idő után ő is távozott, ezek után a vállalat vezetése számára nem volt kérdés, ki vegye át a helyét, a munka oroszlánrészét mindig is Gizike végezte.
Így lett ő a Sajó Áruház első női vezetője.

Irányítása alatt a ruházati részleg másodvirágzását élte. Már az első évben a vártnál nagyobb nyereséget hozott, köszönhetően az újításoknak, csütörtök esténként 18–19 óra között divatbemutatók színesítették az áruház életét, a kitelepülések pedig új vásárlókat hoztak. 1989-re az üzlet jövedelemérdekeltségűvé vált mindenki örömére. Az 1992-es privatizáció azonban mindent felforgatott. A BRKV üzletei magántulajdonba kerültek, így a Sajó Áruház is. Az új tulajdonos elvárásai teljesíthetetlennek bizonyultak. Gizike ezt jelezte is, hogy atervek irreálisak, de süket fülekre talált. Végül beadta felmondását, a cég vezetése próbálta meggyőzni, hogy maradjon, de Ő elszánt, és hajthatatlan volt. Üzleti kapcsolatait kihasználva, a szigetszentmiklósi M.ország első magánkézben lévő ,,Cipő Király” Nagyker üzletkötőjeként, mint területi képviselő dolgozott 1 évig. Mivel itt szintén nagyon sikeres volt, ezért úgy gondolta, saját vállalkozásában folytatja, ezt a tevékenységet. Miközben ő jobbnál jobb üzleteket kötött, az áruház egyre nehezebben birkózott meg a problémákkal, elsősorban az új tulajdonos miatt.

Gizike időközben megtalálta igazi hivatását a természetes gyógymódok világában, amellyel férjének is segíteni tudott, ameddig lehetett. A tragédia azonban bekövetkezett, és ez mélyen megrázta. Egy rövid ausztráliai időszak után hazatért, családja legnagyobb örömére, és teljesen belevetette magát az alternatív gyógymódokba, amelyeket a mai napig sikerrel alkalmaz. 7 évig dolgozott az Országos Gerincgyógyászati Klinikán.   18 éve dolgozik a ,,Nelson féle” Sció biorezonanciás, mesterséges intelligencia programmal.

Mindenki Gizusa, a Sajó Áruház első női vezetője ma Budapesten él. Szabadidejében kedvenc hobbijának hódol, a táncnak. Mint mindent, ezt is nagyon kitartóan, elszántan, és intenzíven műveli, heti 4-5 alkalommal. Többen mondják neki, hogy „ez már sok, és ne tegye” , de  Ő ebből nem enged, mert ilyen volt mindig is: bátor, makacs, érzékeny és elszánt.

A Sajó Áruház történetében voltak meghatározó korszakok, és voltak meghatározó emberek. Közéjük tartozik Sárosi Pál, aki 1980 és 1986 között az áruház műszaki részleg igazgatójaként nemcsak rendet tett, hanem új irányt is adott a működéshez.
Pályája azonban jóval korábban indult, és jóval messzebbre vezetett.

Miskolci indulás és a kereskedelem világa
Sárosi Pál 1947. május 1‑jén született Miskolcon, ahol általános és középiskolai tanulmányait is végezte. A Berzeviczy Vendéglátóipari Középiskola után a Budapesti Kereskedelmi és Vendéglátóipari Főiskolán tanult tovább, és hamar belecsöppent a kereskedelem világába. Első munkahelye a miskolci „Forinton” volt, ahol megkezdte a ranglétra végigjárását.
1973-ban Edelényben lett boltvezető, ahol nemcsak az üzlet irányítása volt a feladata, hanem az is, hogy a térség ne szenvedjen hiányt tartós fogyasztási cikkekben. Ez a korszak adta meg számára azt a gyakorlati tudást, amelyre később egész pályája épült.

Leninváros, és azok az évek, amelyek mindent meghatároztak
1980. december 27‑én érkezett Leninvárosba, a Sajó Áruház műszaki, háztartási osztályának igazgatói posztjára. Feladata egyszerűen hangzott: „gatyába rázni” a részleget.
A valóságban azonban ez kemény, kitartó munkát jelentett.
Irányítása alatt:
– megnyílt a kölcsönző
– létrejött a barkácsbolt
– és 1983-ban a Vasudvar, amely óriási siker lett a családi házas övezet kialakulásának idején.
A Leninvárosban eltöltött évek mindenképpen nagyon jó tanuló leckének számítottak, és az ott eltöltött több mint öt év valóban ugródeszka lett számára.
Itt edződött meg vezetőként, itt tanulta meg, hogyan lehet egy áruházból a lehető legtöbbet kihozni.

Vissza Miskolcra, új korszak, új kihívások
1986 januárjában visszatért Miskolcra, ahol az Iparcikk Áruház igazgatója lett.
A rendszerváltás előtti években sorra jelentek meg a nagy világmárkák Magyarországon: SONY, Panasonic, Electrolux. Ennek köszönhetően 1994. április 4‑én az ő vezetése alatt nyílt meg az ország első SONY Shopja.
1995-ben a FOTEX-csoport felvásárolta az áruházat, Sárosi Pál pedig még ugyanabban az évben Budapestre került,  majd a KERAVILL vezérigazgatója lett. Ez napi 12–16 órás munkát jelentett, de országos szinten is meghatározó szereplővé vált.

Plázák, vezetők, örökség
A fővárosi évek után visszatért Miskolcra, ahol megpályázta a Miskolc Plaza igazgatói posztját. 2000. június 13‑án, egy keddi napon megnyílt a város első bevásárlóközpontja, amelyet tíz évig vezetett. A kereskedelemben megszerzett rutint, élettapasztalatot utódainak sikerült átadni, nyugdíjazása után 17 pláza mentora lett, és 5–6 új igazgatót nevelt ki.

Egy életút, amely Leninvárosból indult tovább
Sárosi Pál az elmúlt napkban (május 1) lett 79 éves, és bár a leninvárosi évek csupán egy rövid fejezetet jelentenek hosszú pályájában, mégis meghatározó állomásként tekint rájuk.
A Sajó Áruházban eltöltött idő nemcsak szakmai tapasztalatot adott neki, hanem olyan alapokat, amelyeket később országos szinten is kamatoztatni tudott.

Nagyon sok Boldog Születésnapot Kívánunk.