Ez a nap azt hiszem mindannyiunk számára felejthetetlen nap, amit persze mindenki másképpen élt meg. Nekem 60 évvel ezelőtt jött el ez a pillanat. Ahogy visszagondolok, már az iskola kezdés előtti hetekben, napokban „iskolalázban” égtem. Kérdezősködés János barátomtól, aki egy évvel ezelőtt már átélte ezt a helyzetet. Ahogy közeledett a várva várt nap, egyre csak sűrűsödtek az események. Füzet és írószervásárlás, sorban állás Anyukámmal a tankönyvekért, hazavitel után pedig lapról lapra átnézegetve, ezernyi kérdés szüleimnek, hogy ez mi, az mi, amire a válasz legtöbb esteben az volt, hogy ... holnaptól mind ezekre fogsz választ kapni, mi pedig itthon segítünk neked. Az elalvás nem ment könnyen, csak a holnapra tudtam gondolni. Nem is tudom aludtam-e, vagy csak valahogy átkavarodtam a holnapba, az biztos, hogy nem kellett ébreszteni, nem úgy mint később. Kipattantam az ágyból reggeli, tisztálkodás, öltözködés, és startra készen vártam a vezényszót, ... indulhatunk. Míg az iskolához értünk végig fogtam Anyukám kezét, hátamon a táskával, benne a tudástárral.

Itt Én vagyok Én, óvoda után, iskola előtt. Képforrás: Bálint János

Az iskola előtt már nagy volt a tülekedés, ismerősök mindenfelől, akikkel az óvodában együtt voltam, és azokkal, akik már egy, vagy két éve átélték ezt a pillanatot. Az iskola egyébként nem volt messze tőlünk, a szemben levő utca végében, kb. 200 méterre. Zsidó iskola néven ismerte mindenki, mert régen az Izraelita felekezet gyerekei tanultak itt, még a 2. világháború előtt. A bejárati ajtó, és persze az épület is óriásinak tűnt. Néhány lépcső felfele, majd ki az udvarra, ahol a gyerekzsivajtól saját hangomat sem hallotta.

A Polgári Zsidó iskola, ahol az alsó tagozat első néhány évében jártam. Képforrás: Bálint János

Egy kedves hölgy anyukámat útba igazította, …. oda menjetek Icukám, és csatlakoztunk a már előttünk jövőkhöz. Egyszer csak megszólalt valami harangszó szerű, de nem a templomé, hanem egy kisebb, de annál élesebb. A hölgy aki az  imént útba igazított minket, az anyukákat a „falhoz” állította, mi „újoncok” pedig megszeppenve vártuk, hogy mi fog történni. A „harangszóra” persze mindenki lecsendesedett, …Figyelem!… Figyelem!…, egy másik néni pedig arra kért mindenkit, hogy legyünk csendben, és elkezdte mondanivalóját, amiből nem sok mindent értettem, de fontosnak tűnt, mert Anyu nagy figyelemmel hallgatta, majd a végén egy szűkebb tanácskozás a fiatal hölgy és a szülők között. Ezután Anyu odafordult hozzám, ….most elkell mennem, mert a tantermekbe már a csoportoddal kell menni, de mire vége az óráknak kinn leszek az iskola előtt, egy puszit is nyomott a homlokomra, s még odasúgta, … legyél, ügyes, és figyelmes. A szám egy kissé elgörbült, de azért vissza tudtam fordítani a sírásomat, nehogy a többiek kinevessenek, majd a kedves hölgy beinvitált minket az egyik tanterembe, ahol leültetett bennünket a padba, és bemutatkozott, Csiszár Dezsőné vagyok, de hívjatok, csak Marika néninek.

Az első tanár néni, Csiszár Dezsőné-Szabó Mária, de nekünk csak Marika néni. Képforrás: Csiszár Marika Képszerkesztés: Bálint János

A tanító néni tartott egy névsorolvasást, utána nagyon sok mindenről beszélt, amire már nem emlékszem, de minden bizonnyal így utólag visszagondolva, az elkövetkezendő napok napirendjét, és egyéb iskolai dolgokat, amit az a „harangszó” szakított meg ismét, amit már hallottam az udvaron nemsokkal ezelőtt.  Mint utólag kiderült, az általam „harangszónak” vélt dolgot csengetésnek hívták, ami azt jelzi, hogy mikor kezdődik a tanóra, és  mikor van vége. Ugyan ez a folyamat egy párszor még megismétlődött, „harangszó”, bocs csengetés, ki az udvarra szaladgálás, beszélgetés, ismerkedés, csengetés, bevonulás, feszült figyelem a padokban, és az utolsó csengetés után már nem az hangzott el, hogy ki az udvarra, hanem az, hogy most mindenki belepakol a táskájába, felveszi azt a hátára, és kimegyünk az iskola elé, ahol már a szüleitek várnak benneteket. Egy kis forgalmi dugó, tülekedés a folyosón a külső bejárati ajtó felé, és amikor átvergődtem a tömegen, megláttam Anyut, és Aput., boldogan rohantam feléjük, hazafelé pedig jött a megszámlálhatatlan kérdés-felelek.
1966.szeptember 1. csütörtök.

Én vagyok, Én az iskolapadban 1966.szeptember 1.-én. Képforrás: Bálint János

Ezen a képeslapon a Munkácsy utca egyik legjellegzetesebb „arcát” láthatjuk.
Az előtérben lévő homokozóban egykor nagyon sok gyerek lelte a kedvét, örömét. Itt születtek az első homokvárak, és itt tanulták meg a gyerekek, hogyan kell együtt játszani. Aki itt nőtt fel, annak ez a kis homokos tér volt az első „világ”, ahol minden nap történt valami.
A háttérben ott áll a gimnázium. Sok gyerek, aki itt játszott, később ide járt középiskolába. Ugyanaz a tér, ugyanaz a város, csak ők nőttek közben nagyra. A homokozóból nézve még messzinek tűnt, később pedig mindennap ott kezdődött a reggel. A háttérben magasodó víztorony, mint valami csendes felügyelő, mindig ott volt. Akármerre néztél, látszott. Nem szólt, nem mozdult, csak őrködött minden és mindenki felett. A város egyik legbiztosabb pontja még ma is, ha láttad, tudtad, hogy otthon vagy.
Ez a képeslap nem csak egy helyet mutat, egy olyan korszakot, egy átmenetet a gyerekkorból, a felnőtt korba.

Képforrás: Dr Holmár Zoltán képeslapgyűjteménye.
Fotó: Tulok Ferenc
Kiadó: Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata
Év: 1975

A Bethlen Gábor út 9. szám alatti posta épület az elmúlt negyven év alatt lassan olyan lett, mint egy különös, elvarázsolt kastély. Amikor 1981-ben átadták, a város egyik legmodernebb, legforgalmasabb középülete volt, mert a távközlés, postaforgalom, adminisztráció minden egy helyre összpontosult, minden mozgott, minden élt. Ma viszont már egészen más világot idéz. Olyan, mintha a régi nyüzsgés egyszerűen kisétált volna belőle, és ott maradtak a falak, a terek, a lépcsők csendben, magukra hagyva, és lassan olyanná válik, mint egy kísértetkastély.

Az évtizedek alatt a posta szerepe teljesen átalakult. A levelezés digitális térbe költözött, a pénzforgalom bankokba és online felületekre, a távközlés pedig végleg elszakadt a postától. A közel 4700 m²‑es épületből ma már csak egy szinten működik postahivatal, a többi helyiség irodaként vagy raktárként él tovább. A forgalom töredéke annak, ami a nyolcvanas években volt.

Aki járt ott akkoriban, tudja, a posta nem egyszerű intézmény volt. Sorban állás bélyegért a levélfeladáshoz, pénzfeladás, vagy pénzfelvétel a kis ablaknál, izgatott várakozás a telefonfülkénél, hogy mikor kacsolják a hívott felet. A Karácsonyi csomagok érkezése, feladása, és a sárga csekkek végtelen sora, mind-mind sajátos, különleges hangulatot adott az egésznek.

Ma már mindez történelem. A hatalmas épület kissé üresen kong, mint egy régi kastély, amelynek termeiben még ott visszhangzik a múlt. A posta ma már nem központ, csak egy bérlő a saját egykori birodalmában, de a tó közelsége, a Bethlen Gábor út forgalma, a környező intézmények és a modernista tömegformálás még mindig városképi jelentőségűvé teszik. Aki ránéz, az nem csupán egy irodaházat lát, hanem Leninváros építészeti örökségének egyik utolsó nagy darabját, egy korszak különös építményét, amikor a város fiatal volt, ambiciózus, és hitt abban, hogy a modernitás épületei új életminőséget hoznak.

A jövője ma még bizonytalan. Mérete, elhelyezkedése és szerkezete miatt sokféle irány elképzelhető, irodaház, szolgáltató központ, kulturális tér, akár luxus lakások. Részleges vagy teljes átalakítás, újragondolás ma már nem kérdés, hanem tény. Az épület már eléggé megkopott, de még áll, s amíg áll, addig őrzi a város egyik legszebb, felejthetetlen korszakának emlékét, mint egy elvarázsolt kastély, amely tudja, hogy mi minden történt benne, és csendben tovább őrzi az emlékeket.

Amikor 1981 tavaszán végre elkészült az egykori  Nógrádi Sándor út, ma Bethlen Gábor út 9. szám alatti új postaépület, a város lakói úgy érezték, hogy egy korszak zárult le. A hosszú évekig húzódó építkezés, a hibajegyzékek, a csúszások és a viták után egyszer csak ott állt a város központjában egy modern, nagyvonalú, korszerű középület, amely méltó volt Leninváros akkori ambícióihoz.
Az épület tömegformálása, arányai és anyaghasználata egyértelműen a későmodern magyar építészet jellegzetességeit hordozza.
Ez az a korszak, amikor a városok központi intézményei:
– erőteljes vasbeton szerkezetekkel,
– vízszintes sávos nyílászárókkal,
– letisztult, dísztelen homlokzatokkal,
– funkcionális alaprajzi elrendezéssel épültek.
A cél nem a díszítés, hanem a használhatóság, a tartósság és a korszerűség volt.
A postaépület pontosan ezt a szemléletet tükrözi, egy alagsor + földszint + két emelet magas, közel 4700 m²-es tömb, amely egyszerre szolgálta a postaforgalmat, a távközlést és az adminisztrációt.

A városközpont új arca
A hetvenes, nyolcvanas évek fordulóján Leninváros központja egyszerre épült és formálódott. A postaépület a rendelőintézettel, a tanácsházzal, a kereskedelmi egységekkel és a lakóházakkal együtt alkotta azt a modern városmagot, amelyet a kor urbanisztikai elképzelései szerint terveztek.
A posta különösen fontos szerepet kapott ebben a kompozícióban:
– a tó közelsége,
– a Bethlen Gábor út forgalma,
– a központi gyalogos tengelyek,
– és a környező intézmények együtt tették a város egyik legfrekventáltabb pontjává.

Az átadás hangulata
Amikor 1981. április 6-án, végre valahára átadták, sokak számára megkönnyebbülést és büszkeséget jelentett az új postaforgalmi és műszaki épületet. A város lakói vegyes érzelmekkel fogadták, de tény, hogy a hosszúra nyúlt építkezés után végre egy olyan intézmény nyílt meg, amely:
– tágas ügyfélteret biztosított,
– modern kiszolgálóhelyiségekkel rendelkezett,
– korszerű gépészeti és távközlési rendszereket kapott,
– és méltó volt egy gyorsan fejlődő, fiatal városhoz.
A posta ekkor már nem csupán levelek és csomagok feladásának helye volt. A távközlés, a pénzforgalom, a vállalati kapcsolatok és a lakossági ügyintézés egyik legfontosabb központja lett.

A modernizáció csúcspontja: a Crossbar-központ
Az épület átadását követő fél évben, 1981. szeptember 1-jén újabb mérföldkő következett: átadták az automata távbeszélőközpontot, amely a Crossbar-rendszerrel működött.Ez volt az a pillanat, amikor:
– Leninváros bekapcsolódott az országos távhívó hálózatba,
– a város körzetszáma hivatalosan 49 lett,
– és a telefonálás minősége ugrásszerűen javult.
A posta így nemcsak épületként, hanem technológiai központként is a város fejlődésének egyik szimbóluma lett.

Egy korszak építészeti stílusa
A Bethlen Gábor út 9. szám alatti postaépület ma is őrzi a korszak jellegzetes hangulatát:
– a nagyvonalú középület-arányokat,
– a szigorú, funkcionális modernizmust,
– a szocialista városépítés optimizmusát, és azt a hitet, hogy egy új városnak új, korszerű intézményekre van szüksége.

Az épület mára ugyan részben funkcióját vesztette, de a városképben továbbra is meghatározó elem, egy korszak, egy városépítési filozófia és egy közösségi élmény emlékműve.

A hetvenes évek közepére már mindenki tudta Leninvárosban, hogy a régi posta nem bírja tovább. A város nőtt, az ipar terjeszkedett, a telefonvonalak száma megsokszorozódott, és egyre több szolgáltatás futott át a postán. A döntés megszületett, új, korszerű postaforgalmi és távközlési központ épül a város szívében, az akkori Nógrádi Sándor úton, a mostani  Bethlen Gábor út 9. szám alatt. A terv papíron egyszerű volt. A megvalósítás már kevésbé.

1976 januárjában a 22-es számú Állami Építőipari Vállalat megkezdte a munkát. A POSTABER volt a beruházó, és mindenki abban bízott, hogy az épület 1978-ra elkészül. A város központja ekkoriban formálódott, új lakóházak, üzletek, közintézmények nőttek ki a földből, és a posta is ennek a nagy városépítési hullámnak volt része. Aztán a lendület egyszer csak… elfogyott.

Évek, amikor nem történt semmi
A hetvenes évek második felében voltak hónapok, sőt olyan évek is, amikor a környéken egy árva építőmunkást sem lehetett látni. A város lakói már csak legyintettek: „Majd egyszer elkészül.”
A beruházó sürgette a kivitelezőt, a kivitelező pedig a beszállítókat, ami akkoriban a szocialista építőipar örök körforgása volt.

A tervezett 1978-as átadásból 1979 lett, majd 1980… és még mindig nem volt kész, ami a teljes műszaki átadás kudarcával zárult.
1981. október 9-én végre megkezdődött a műszaki átadás-átvétel. A remény nagy volt, a valóság annál kiábrándítóbb.
Az üzemeltető nem vette át az épületet.
A hibák listája olyan hosszú volt, hogy külön kötetet lehetett volna belőle kiadni, mert a hibajegyzék 64 oldalas volt, a hiánypótlási jegyzékben 1112 tétel szerepelt.
Ez nem egyszerű „kozmetikai javítás” volt, a beázások, hibás elektromos rendszerek, rosszul záródó nyílászárók, hiányzó burkolatok, félbehagyott gépészeti munkák… minden, ami egy nagy állami beruházásnál csak előfordulhatott.

1980 november az újabb átadás, újabb visszaadás

A legsúlyosabb hibákat kijavították, így 1980. november 28-án az üzemeltető átvette az épületet, majd rögtön vissza is adta a kivitelezőnek a további javításokra.
Határidők:
– belső munkák: 1981. január 15.
– külső munkák: 1981. március 31.
A javítások azonban ugyanolyan lassan haladtak, mint maga az építkezés. Végül a posta helyiségenként vette át az épületet, és  ahogy elkészült, úgy költöztek be.

1981.április 6.-án végre megnyílik az új posta

Hosszú évek csúszása, vitái és javításai után 1981. április 6-án átadták az új postaforgalmi és műszaki épületet. A város lakói fellélegeztek, végre elkészült az a modern központ, amelyet már évek óta vártak, igaz külső megjelenését tekintve elég megosztó jelzőket kapott.

Az átadás után fél évvel egy fontos mérföldkőhöz érkezett a hivatal, ugyan is 1981. szeptember 1-jén 15 órakor átadták az új automata távbeszélőközpontot is. Ettől kezdve Leninváros előfizetői a Crossbar-rendszerű központon keresztül telefonálhattak, és a város bekerült az országos távhívó hálózatba.
Ez volt az a pillanat, amikor a város körzetszáma hivatalosan is 49 lett.

Az iskola befejezése után felvételt nyert a Postafogalmiba, ahol elsajátította a postai munka alapjait. Innen kikerülve a Bőcsi postán kapott állást mint hivatalvezető. A sors ekkor hozta elé azt az embert, aki egész életén át társa lett, György Ottiliát, akit Kesznyétenben ismert meg. A fiatalok között gyorsan kibontakozott a szerelem, ám a katonaság 1950-ben közbeszólt, és Zoltánt Bajára hívták be szolgálatra.

A következő években szinte az egész országot bejárta a folyamatos gyakorlatozások miatt. A leszerelés idején maradásra kötelezték, így még egy évvel meghosszabbodott a szolgálata. A tervezett esküvő azonban nem maradt el: 1952. december 20‑án összeházasodtak, és ezzel elkezdődött közös életük. Leszerelés után Sajóládon kapott hivatalvezetői megbízást, majd 1953-ban visszahelyezték Bőcsre, ahol szolgálati lakás is járt a munkához. Itt született meg első gyermekük, Ottilia 1954 augusztusában, majd egy évvel később Zoltán, már Kesznyétenben, ahol a család ekkor a nagymamánál lakott.

1955-ben Alexa Zoltán már a TVK 2-es telepére járt át dolgozni, kerékpárral, nap mint nap. A nagy fordulat 1956. szeptember 8‑án érkezett el: a Miskolci Posta igazgatósága posta segédtisztként megbízta a Tiszaszederkény 1. Postahivatal vezetésével. A hivatal kezdetben barakkokban működött, majd ahogy épültek az új lakóházak, a 117-es számú épület földszintjén nyílt meg az első „igazi” postahivatal.

A család ekkor még nagyon fiatal volt: Ottilia két-, öccse egyéves. A szolgálati lakás közvetlenül a posta mellett állt, így a gyerekek félig a lakásban, félig a hivatalban töltötték napjaikat. A szülők felváltva rohangáltak a munka és a gyerekek között, ami nem volt könnyű időszak, de összetartó családként mindent megoldottak.

A postahivatal forgalma óriási volt. A város épült, a munkások jöttek-mentek, levelek és csomagok tucatjai érkeztek naponta, fonott kosarakban. A hivatalban sokan dolgoztak, Vincze Sándor kézbesítő, Kollár Ilonka, Osváth Erzsike édesanyja, Berencsi néni, György Ottilia és még sokan mások, akik mind hozzájárultak a közösség életéhez.

1964-ben Zoltán új irányba lépett: a TVK szállóba igazolt gondnoknak, majd 1966-ban a 2-es telepi 405-ös munkásszállást vezette. A ’70-es évek elején a 220-as szállóhoz került, ám amikor azt lakásokká alakították, a TVK műtrágyagyárába ment műszakba dolgozni. Innen vonult nyugdíjba. Nyugdíjas éveit kertészkedéssel töltötte, amely nemcsak örömöt adott neki, hanem a családi kirándulások költségeit is fedezte. Ezermesterként bármit megjavított, amit a ház körül kellett, és határtalan szeretettel fordult unokái felé, akikkel rengeteg időt töltött.

Élete utolsó éveiben egészsége lassan romlott, de felesége mindvégig mellette volt. 2006-ban, szerettei körében hunyt el.
Alexa Zoltán története nem csupán egy postamester életútja. Egy város születésének, egy család kitartásának és egy ember példamutató munkásságának krónikája.

Alexa Ottilia elbeszélése alapján, a visszaemlékezést készítette Bálint János.

A városunk postájának története szinte egyidős a város születésével. Amikor az 1950-es évek elején megindult a Tiszapalkonyai Erőmű, és a Tiszai Vegyipari Kombinát építése, a munkások ezrei érkeztek ide, és a korábbi, szerény infrastruktúra már nem tudta kiszolgálni az új igényeket. A posta, ahogy minden új helyen az elsők között vált nélkülözhetetlenné, hiszen levelek, pénzutalványok, hivatalos iratok, telefonkapcsolatok… mindezek nélkül nem működött volna sem a gyár, sem az épülő település. Eleinte az Erőmű egyik fabarakk épületébe érkeztek a küldemények, majd ahogy elkezdték a város építését, az elosztóhely az épülő városba költözött.

Az egykori KÖMI egyik barakk épületében indult el a postai küldemények kézbesítése, átvétele. Képforrás: Tiszaújvárosi Helytörténeti Gyűjtemény

1953-ban nyílt meg az első posta, mégpedig az egyik felvonulási épületben. Ez a megoldás akkor teljesen természetes volt, mert a város még csak épült, minden ideiglenes volt, minden napról napra változott. A posta azonban már ekkor is a település egyik legfontosabb szolgáltatása lett.

A Liszt Ferenc út, és az egykori Május 1. út sarkán kapott helyet a város első igazi postája. Képforrás: Tiszaújvárosi Helytörténeti Gyűjtemény

A Debreceni Tervező Iroda 1957-es városépítési terve még úgy számolt, hogy a postát egy lakóépület földszintjén helyezik el. A minisztérium azonban másképp gondolta, ezért önálló postahivatalt hoztak létre, amely nemcsak a lakosságot, hanem a hatalmas ipari üzemet is ki tudja szolgálni. Így született meg a döntés, hogy a Liszt Ferenc út, és az egykori Május 1. út sarkára kerüljön a posta. Ez volt az első valódi, állandó helye a szolgáltatásnak. Innen működött egészen addig, amíg a város központjának kiépítése el nem érte azt a szintet, hogy egy modern, nagy kapacitású postaforgalmi és távközlési központ építése is időszerűvé vált.

A Liszt Ferenc út, és az egykori Május 1. út sarkán lévő épületben üzemelt a város első igazi postája. Képforrás: Tiszaújvárosi Helytörténeti Gyűjtemény

A hetvenes évek közepére Leninváros már nem egyszerű ipari település volt, hanem egy tudatosan tervezett, modern város, amelynek központjában helyet kaptak az igazgatási, kereskedelmi és szolgáltató intézmények. A posta szerepe ekkorra már messze túlmutatott a levelek feladásán, a gyár és az üzemek belső kommunikációja, a pénzforgalom, a telefonhálózat működtetése, a lakosság mindennapi ügyei mind-mind a postán keresztül zajlottak . és egyértelművé vált, hogy a régi posta kinőtte magát, és a városnak szüksége van egy új, korszerű, nagy kapacitású épületre, amely egyszerre szolgálja ki a lakosságot, az ipart és a távközlést.

Így született meg az a döntés, amely végül a Bethlen Gábor út 9. szám alatti, ma is ismert postaépület felépítéséhez vezetett, egy olyan korszakban, amikor Leninváros központja egyszerre formálódott, épült és kereste a saját arculatát.
Folytatás a 2. részben….

Poros Andrásné, Stefán Jolán 1940-ben született Derenken. Ezt a települést Horthy Miklós  II. világháború 1938-43 idején felszámolta. A kitelepítés oka; Horthy kibővítette a vadászterületét. Derenkből lett a „Medvéskert”. Itt tudta fogadni a befolyásos vendégeit, akik szerettek vadászni . A falu lakói cserebirtokokat kaptak, így került a Stefán család Emőd- Istvánmajorba. Jolika Miskolcon járt gimnáziumba. Az érettségi után laborasszisztensi képesítést szerzett és az Erzsébet kórházban dolgozott, mint laboros. Miskolcon ismerkedett meg férjével Poros Andrással, aki gépésztechnikus volt.

Az épülő TVK szakembereket keresett, így került a fiatal pár 1963-ban Tiszaszederkénybe. Kezdetben a TVK munkásszállón laktak. Jolika a gyár rendelőjében dolgozott. A  gyár építése és beüzemelése alatt sok tragikus baleset történt pl. amikor a nagy tárolókat festették. A munkások felelőtlenül cigarettára gyújtottak és súlyos égési sérülést szenvedtek. Annyira megégtek, hogy szinte lehetetlen volt a vénájukat megtalálni, Jolika segédkezett a fiatalemberek életmentésében. Mert nagyon ügyesen tudta megtalálni a vénát.

Jolikának és Bandinak két lánya született: Gizella és Andrea. Egy kétszobás lakást kaptak az Építők útján. Itt laktak nagyon sokáig.
Gizella lánya így emlékszik vissza életük egyik boldog korszakára: Anyu a városi rendelőintézet laboratóriumában dolgozott, ami először a gimnáziummal szembeni négyemeletes kockaházban volt. A labor egy garzonlakásban volt berendezve. Ez annak idején teljesen magától értetődő volt: Ez van ezt kell szeretni! alapon. Ezekben a langyos, szocialista években ez a rendelőintézet a béke szigete volt. Minden dolgozó ismerte egymást, az orvostól a telefonos kisasszonyig, aki Anci néni volt, a rendelő hírmondója.

Nagy volt az izgalom, amikor végre elkészült az új rendelő és át lehetett költözni. Ebben a folyamatban aktív szerepet játszottak a családtagok, mert annak idején így működött a logisztika. Jolika férje, Bandi sokszor fordult a vajszínű Moszkvicsukkal, kémcsövekkel, szondákkal, mikroszkópokkal a régi és az új rendelő között. A húgom és én is megtettünk minden tőlünk telhetőt. Bepakoltunk Moszkvicsba és indultunk, mint nyáron kempingezni Burgaszba.

Az új rendelő nagyon modern volt, a labor meg egy bálteremnek tűnt,  több mint 10 helységből állt, amelyek valamilyen megmagyarázhatatlan logika szerint helyezkedtek el, nyíltak egymásból, volt ajtajuk vagy éppen nem volt ajtajuk, és akkor sárga függönyöket kellett felakasztani ide-oda az ajtók helyett. Szóval olyan igazi szocialista káosz volt, de nagy volt a boldogság. Amikor Jolika a munkatársaival elkezdte a beköltözködést és utána a munkát, akkor jöttek rá, hogy ez a laboratórium bizony nem a legpraktikusabb elrendezésű. Mégis mindenki örült az új, modern labornak, és megint érvenyesült az: Ez van ezt kell szeretni! elve. És szerették is. De tényleg! A munkatársak ezekben az időkben Sepsiné Hutter Ili, Bártfainé Dudás Julianna és a fiatal Szilvásiné Magdika volt. Mindig jó volt a hangulat.
Jolika nemcsak dolgozója, hanem alakítója is volt ennek a világnak. Ő rendezte be a laboratóriumot, ő tanította be a munkatársakat. 1980-ban is hasonló volt a feladata. A megépült új rendelőben  laborvezetőként be kellett rendezni a laboratóriumot, illetve munkatársakat betanítani.
Az új labor jól felszerelt és modern volt, sok szűrővizsgálatot végeztek az üzemeknek és a gyárnak.
Az egészségügyben végzett lelkiismeretes munkájáért is több alkalommal városi, megyei, illetve minisztériumi elismerésben részesült. 2015-ben távozott közülünk örökre.

Életét végig kísérte gyökereinek felkutatása és a magyarországi lengyel kultúra megőrzése. Szorgalmazta és elősegítette a Gurál – Lengyel – Magyar szótár megvalósítását, mely az általuk beszélt dialektust örökítette meg.
2015-ben szülőfalujában Derenken emléktáblát avattak tiszteletére.
Derenk ma is egy festői szépségű hely, a falu házinak a romjai őrzik a régi idők hangulatát. S mindez mindössze két óra út kocsival Tiszaújvárosból.

Köszönet Poros Gizellának, és Poros Andreának a visszaemlékezés megírását.

A szocializmus időszakában, az urbanizáció hatására, és a lakhatási problémák megoldása érdekében, nagyszabású építkezések zajlottak, amelyek meghatározták a korszak városképét.
A panelházak mellett néhány kiemelkedőtoronyház is épült például Miskolcon, Debrecenben, vagy Pécsen, amelyek az adott időszak modernizációs törekvéseinek szimbólumává váltak.
Ez a törekvés Tiszaszederkény-Újváros 1964-es rendezési tervében is tetten érhető, amelyben a városközpontot négy darab 17 szintes toronyházzal karakterizálták volna. Amellett, hogy a kort jellegében, és technikájában a magasépítés jellemezte. Füle Lajos várostervező tekintetbe vette azt is, hogy a várost az alföldi tájba ilessze: azaza külső városkép már messziről érzékelhető legyen a négy toronyház és a modernipari kémények harmonikus egységével. Figyelembe véve a mai viszonyokat, az ÉK-i toronyház a City Pub helyén, a DK-i a Phőnix Hotel helyén, az ÉNY-i az OPark helyén, a DNY-i pedig a Galéria üzletház helyén épült volna fel.

Az egyik toronyház terve, a DK-i a Phőnix Hotel helyén. Képforrás: Dr. Kákóczki Balázs Tiszaújvárosi betekintő című könyve.

A műszaki tervek Borusz Bernát, Ybl Miklós-díjas építész készítette. Egy toronyház főbb paraméterei: F+16 emelet,52.60 m-es magasság, 72 lakás. Mivel a tűzrendészeti előírásokat kellett tekinteni kiinduló pontnak, ezért az épületbe két lépcsőházat és kétfelvonót terveztek, amelyek közül az egyik személy-, a másik teherfelvonó. A tűzszakasz korlátozott területe miatt egy szintre öt lakást helyeztek el, átlagosan 58.38 m2-eslakásterülettel. Ez egy szokatlan elrendezést, ún. belsőszintes lakásokat eredményezett az épület közepén. Pince a talajviszonyok miatt nem készült. A földszinten és az első emeleten kaptak helyet a tárolóhelyiségek, a raktárak, a hőközpont, a szeméttároló és egy házmesteri lakás. A tetőre került 4 db tetőteraszt, mosókonyhák, szárítók, zuhanyzók, felvonó gépházak, raktárak, illetve  2 db kétszintes lakás második szintje.

A toronyházak tervei. Képforrás: Dr. Kákóczki Balázs Tiszaújvárosi betekintő című könyve.

A toronyháza tervei tehát kiviteli szinten is elkészültek, viszont az építkezéshez mégsem fogtak hozzá. Nem teljesen tudjuk, hogy miért, de valószínűleg technológiai , tűzvédelmi (evakuálást) és pénzügyi okok egyaránt közre játszottak. Az újvárosi telepítést nehezítették még  a speciális talajviszonyok (magas talajvízszint) és a sarokszámok állandó változtatása is. Az 1960-as évek végén lezárult az ipari beruházások első korszaka és küszöbön állt a „leninvárosi ipari forradalom” új üzemekkel, új dolgozókkal, új várostervezőkkel és a házgyári  technológiával. Toronyházakról  a későbbiekben is hallunk, helyüket meghagyták a beépítési tervekben, azonban a házgyár költséghatékonyabbnak bizonyult, és gyorsabban hozta az előírt tervszámokat.

Az ÉK-i toronyház terve a City Pub helyén. Képforrás: Dr. Kákóczki Balázs „Tiszaújvárosi betekintő” című könyve.

Ez úton szeretném mindenki figyelmébe ajánlani Dr. Kákóczki Balázs „Tiszaújvárosi betekintő” című könyvét.